Revision 13105443 of "Allegória" on huwiki

Az '''allegória''' egy [[görög nyelv|görög]] eredetű szó (αλλος = allosz, „más”, αγορευειν = agoreüein, „nyilvánosság számára beszélni”), képletes beszédet, hasonlításon alapuló gondolkodásmódot jelent. Azaz egy elvont fogalmat képszerűen, vagy egy önmagában láthatatlan elképzelést vagy elképzeléseket egy látható képben jelenít meg; egy elvont valóságot érzékelhetővé tesz. Legtöbbször az olyan művészi kifejezésmódot értjük alatta, amikor az elénk állított ábrázolás, jelenet vagy cselekvő és beszélő személyek mögött valami más jelentést is kell gondolnunk. Ez a másik jelentés az allegorikus vagy átvitt értelem. Az allegória nem azonos a [[jelkép]]pel, de attól nem mindig választható el világosan. Gyakran időszerű kapcsolata van világnézeti, társadalmi vagy politikai folyamatokkal.

Az allegóriának nem mindig van kettős jelentése. Míg legtöbbször jelentheti először magát az ábrázoltat, másodszor pedig ami mögötte rejlik, vannak olyan megfogalmazások, amelyeknek csak allegorikus jelentésük van. Ha egy kép azt ábrázolja, hogy [[Amor|Ámor]] láncon vezet egy [[oroszlán]]t, akkor ennek a képnek az első jelentésén kívül, amit az ábrázolás közvetlenül mond, van egy másik jelentése is, hogy a szerelem a legnagyobb erőt is legyőzi. Amikor a [[Biblia|Szentírás]] azt mondja, hogy "Isten karja" vagy hogy [[Jézus]] "az ajtó", akkor ezeknek csak allegorikus értelmük van.

Allegória lehet akár egyetlen szó is, de lehet egy egész történet is. A történetekben megkülönböztethetjük egyrészről a ''[[parabola (irodalom)|parabolikus]] allegóriát'', amikor - a mértani alakzathoz hasonlóan, amely csak egyetlen ponton érintkezik a tengellyel - egyetlen gondolatot fejez ki, részleteinek nem feltétlenül van átvitt jelentése. Másrészt vannak ''valóságos allegóriák'', amelyekben minden részletnek allegorikus jelentése van.

Az allegória a klasszikus retorika egyik gondolatalakzata, kifejtett, folyamatos metaforai képekben kifejezett gondolat. Az allegória más mond, mint amit gondol, azaz kettős jelentése van: konkrét és elvont. Az allegorikus forma alkalmasnak bizonyult elvont tézisek szemléletes ábrázolására az ókortól kezdve egészen a 19. századig. Az allegóriának azonban nem mindig van kettős jelentése. Legtöbbször jelentheti először magát az ábrázoltat, másodszor pedig ami mögötte rejlik, vannak olyan megfogalmazások, amelyeknek csak allegorikus jelentésük van. Ha egy kép azt ábrázolja, hogy Ámor láncon vezet egy oroszlánt, akkor ennek a képnek az első jelentésén kívül, amit az ábrázolás közvetlenül mond, van egy másik jelentése is, hogy a szerelem a legnagyobb erőt is legyőzi. Amikor a Szentírás mondja, hogy "Isten karja" vagy hogy Jézus "az ajtó", akkor ezeknek csak allegorikus értelmük van. 
Az allegóriában szereplő hasonlóságok két olyan valóság közt jelentkeznek, amelyek között nincs természetes vagy oksági viszony. Allegória lehet akár egyetlen szó is, de lehet egy egész történet is. A történetekben megkülönböztethetjük egyrészről a parabolikus allegóriát, amikor - a mértani alakzathoz hasonlóan, amely csak egyetlen ponton érintkezik a tengellyel - egyetlen gondolatot fejez ki, részleteinek nem feltétlenül van átvitt jelentése. Másrészt vannak valóságos allegóriák, amelyekben minden részletnek allegorikus jelentése van.


==Allegória az irodalomban==

Az allegóriát különösen azokban a korokban kedvelik az alkotóművészek, mikor a politikai hatalom üldözései miatt nem mondhatták el nyíltan a gondolataikat. Az allegória mindig megszemélyesít (még az elvont gondolatot is) és mindig eleven jelenetet ad elő, amelyben történik valami – nem tévesztendő össze tehát a [[szimbólum]]mal.
A költemény allegorikus képekben fejti ki mondandóját. Az allegória az egész művön vagy nagyobb szerkezeti egységén végigviszi a megszemélyesítést.
Az allegória az irodalomban hosszabb gondolatsoron át folyatott hasonlat. Híresek Arany János és Tompa Mihály allegóriái. A költemény allegorikus képekben fejti ki mondandóját. Az allegória az egész művön vagy nagyobb szerkezeti egységén végigviszi a megszemélyesítést. A régi költők – Alkaiosz vagy Horatius – gyakran ábrázolták például a veszélyben levő hazát a tengeren hánykódó hajónak. Petőfi Feltámadott a tengere a népek forradalmát festi háborgó tengerként. Jellegzetes a szimbolizmus felé mutató Baudelaire allegorikus verse, Az albatrosz, mely a fedélzetre leszállva ügyetlenül csetlő-botló madarat az életben önmagát rosszul feltaláló, de képzeletében magasan szárnyaló költőhöz hasonlítja: „A költő is ilyen, e légi herceg párja, / kinek tréfa a nyíl, s vihar dühe szép, / de itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja, / s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép” (Tóth Árpád fordítása). 
Az allegorikus ábrázolás a klasszikus esztétikában –például Goethe elméleti írásaiban – a szimbolikus ábrázolás ellentéte. Az allegorikus ábrázolás az elvont fogalmat érzékelhető jelenségnek tünteti fel, de úgy, hogy ez az érzékelhető jelenség nem válik életteljes, konkrét dologgá, mert minden részletének az a rendeltetése, hogy az elvont fogalomra utaljon, s ez megfosztja saját, kimeríthetetlen gazdagságától, mellyel a világ más dolgaihoz viszonyul. A szimbolikus ábrázolás ezzel szemben konkrét teljességében mutatja be az ábrázolás tárgyát, mely így alkalmas arra, hogy érzékeltessen egy általános igazságot, anélkül, hogy azt éles kontúrokkal kimetszené az összefüggések végtelen rendszeréből. 

==Allegória a szentírásmagyarázatban==

Az [[Ószövetség]]ben az allegorikus képek nem túl gyakoriak, kivéve a próféták könyveit (főként [[Izajás könyve|Izajás]], [[Ezékiel könyve|Ezékiel]] és [[Dániel könyve]]), valamint a [[Bölcsesség könyve|Bölcsesség könyvét]]. Az [[Újszövetség]]ben az [[evangélium]]ok is sok allegorikus tanítást adnak, de a csúcspontot a [[Jelenések könyve|Jelenések könyvében]] éri el.

Az allegóriák használata a [[egzegézis|szentírásmagyarázat]] egyik módszere is, amely azt tételezi fel, hogy a betű szerinti értelmen túl a szövegnek mélyebb ([[teológia]]i, [[filozófia]]i vagy [[Etika (filozófia)|etikai]]) dimenziói is vannak. Ezt a módszert elsőként az [[alexandria]]i [[zsidók|zsidó]] tudós, [[Alexandriai Philón|Philón]] használta, aki a Héber Szentírás könyveit így akarta összhangba hozni a görög filozófiai gondolkodással, és megpróbálta kimutatni, hogy a görög filozófiai és etikai eszmék megtalálhatóak már az ősi izraelita szellemiségben. Ezt a módszert a [[sztoikus filozófia|sztoikus bölcselőktől]] vette át, akik a görög [[mitológia]] és irodalom értelmezésére használták, hogy így igazolják azt, hogy a mitológiai istenek és hősök voltaképpen gondolati és erkölcsi eszmék, vagy lelki folyamatok allegóriái. A zsidó írásmagyarázók nem követték Philón módszerét, és inkább a szó szerinti értelmezésre törekedtek.

A [[kereszténység|keresztény]] írásmagyarázatban a görögök és Philón eljárása a legnagyobb hatással [[Órigenész (exegéta)|Órigenészre]], majd rajta keresztül az [[alexandriai iskola|alexandriai iskolára]] volt. Órigenész felismerte egy olyan írásmagyarázat szükségességét, amely arról is gondoskodik - elsősorban a [[markioniták]] ellenében -, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatás ne kerüljön kívül a kereszténységen, hanem az Újszövetséggel egyenértékű irat maradjon, azaz, hogy a keresztény vallás ne szakadjon el zsidó gyökereitől. A keresztény allegorikus írásmagyarázat igazolta, hogy mindkét szövetség könyvét ugyanaz az Isten sugalmazta, az Ószövetség az Újszövetség előkészítője, az Újszövetség pedig az Ószövetség ígéreteinek és próféciáinak beteljesedése. Az ószövetségi alakok, történetek és jövendölések Jézus Krisztus személyének, valamint a megváltás eseményeinek előképei, illetve allegóriái.

==Allegória a képzőművészetben==
[[Fájl:Titian - Allegorie der Zeit.jpg|bélyegkép|200px|[[Tiziano]]  ’’Az idő múlásának  allegóriája a bölcsesség  által vezérelve’’, a három emberi fej szimbolizálja az időt és a hármas-fejű állat (kutya, oroszlán, farkas) a bölcsességet.]]
[[Fájl:Zichy Mihaly Petofi megdics.jpg|jobbra|bélyegkép|Petőfi megdicsőülése – [[Zichy Mihály]] rajza]]
A képzőművészetekben is gyakran találkozunk az allegóriával, különösen a keresztény [[középkor]]ban, melynek vallási eszméit hirdették allegorikus formában a festő- és szobrászművészek. Ezekbe a művekbe az allegóriák antik formái kerültek be elsősorban (csillagászati, földrajzi, kronológiai fogalmak). Az erkölcsi tartalmú allegóriáknak (például erények, művészetek, 7 szabad művészet) is van antik előképük. A korai középkorban ritka az újonnan megformált allegória, legjelentősebb az ''Egyház és Zsinagóga'' képe. Az allegóriát különösen a középkor derekán, főleg a miniatúra-festészetben kedvelték (például ''Hortus deliciarum''), de az emlékmű-plasztikában is helyet kapott, és főleg Németországban bontakozott ki a moralizáló allegóriák köre (például a világ fejedelme). A késő középkor már új allegorikus motívumokat alkotott, melyek keveredtek más jelképekkel (például az élet forrása, ostyamalom).</br>
A [[protestantizmus]] képzőművészetében fontos helyet foglalt el a jeleneteket ábrázoló allegória, mely nyilvánvalóan a [[humanizmus|humanista]] allegóriákhoz kapcsolódott; ezek bonyolult programját nem könnyű megfejteni (például dogmaallegóriák). Művészetileg élénkebbek az [[ellenreformáció]] hosszú időn át ható allegóriái, melyek [[Peter Paul Rubens]] műveivel (győzelemábrázolás, Madrid, Prado) kezdődnek.

==Allegória a filozófiában==

'''allegória''': [[Friedrich von Schlegel|Friedrich Schlegel]] szerint „a végtelen utáni vágyódásban rejlik a filozófia lényege.” Ez kettős értelemmel bír, egyfelől kifejezi, hogy a végtelen nem birtokolható, másfelől a vágyódás nem szabadulhat meg a végtelenre való irányultságtól. Ezt az irányultságot a műalkotás teljesíti be, amely ha ismeretszerűen nem is foglalja magába, ám sejtetve mégis kifejezésre juttatja azt a végtelenséget, mely csak az [[abszolútum]]é.
A műalkotás az ''allegória'', az ''[[elmeél]]'' és az ''[[irónia]]'' segítségével fejezi ki azt, ami kifejezhetetlen, az abszolútumot.
De miként ábrázolható a végtelen a végesben, ha adekvát módon a gondolkodás és a fogalmak által nem ragadható meg? 
A poétikai beszéd több(l)et-mondását Schlegel ''allegóriának'' nevezi. Egyesül benne a véges értelem és a végtelen érzékiség, kifejezve azt, ami kifejezhetetlen. Arra való célzás ez, ami kimondhatatlan; a végtelen sejtetése, függetlenül az egységre való törekvéstől.

==Források==
*Kránitz Mihály - Szopkó Márk: ''Teológiai kulcsfogalmak szótára''. Budapest, 2003.
*''[http://lexikon.katolikus.hu/ Magyar katolikus lexikon]''
*Dér Katalin - Horváth Pál: ''Bibliaismeret''. Műszaki Könyvkiadó, 1999.
*Behler, Ernst: ''Friedrich Schlegel megértéselmélete''; Gondolat, 1998, 17., 159–179. o.
*Frank, Manfred: ''A kora romantika filozófiai alapjai''; Gondolat, 1998, 17., 40–117. o.
*Schlegel, Friedrich: ''A filozófiáról Dorotheának''; Gondolat, 1998, 17., 141–158. o.
*Weiss János: ''Mi a romantika''; Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000
*Alföldy Jenő: Irodalmi fogalomtár, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
*Magyar Larousse Enciklopedikus szótár, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991.
*Magyar Nagylexikon Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993.


{{csonk-irod}}

{{DEFAULTSORT:Allegoria}}
[[Kategória:Művészet]]
[[Kategória:Stilisztika]]
[[Kategória:Ikonográfia]]
[[Kategória:Retorika]]
[[Kategória:Biblia]]