Revision 81276 of "A KERESKEDELEMRŐL" on huwikisource

 {{fej
| szerző     =Antoine de Montchrestien
| fordító    =Újfalusi Németh Jenő 
| cím        =[[Gazdaságpolitikai értekezés]] (1615)
| szakasz    =A KERESKEDELEMRŐL
| előző      =A MECHANIKUS MŰVÉSZETEK HASZNOSSÁGÁRÓL ÉS A MANUFAKTÚRÁK SZABÁLYOZÁSÁRÓL
| következő  =
| megjegyzés =A fordítás alapja: Antoine de Montchrestien: Traicté de l’oeconomie politique. Édition critique par François Billancois. Librairie Droz, Genève, 1999. Série: Les classiques de la pensée politique; 
Antoine de Montchrestien: Traicté de l’oeconomie politique. Paris, Libraire Plon, 1889. Série: Économie patronale.
}}


                        <Center>A KERESKEDELEMERŐL</center>

 
Miután szóltam a manufaktúrákról, azt látom a legfontosabbnak, hogy közvetlenül utána a kereskedelemről beszéljek, és feleljek röviden néhány ellenvetésre, amit meg lehet fogalmazni akár az egyikkel, akár a másikkal kapcsolatban. Azért, mert létükben kapcsolódnak egymáshoz, a szemben állók érvei sem különböznek. Az első kérdés, amelyet fel kell tenni magunknak, hogy el tudja-e látni Franciaország önmagát minden szükségessel népek közötti kereskedelem nélkül. Mi lesz a továbbiakban a külföldi kereskedelmi és más kapcsolatokkal? Vagy még durvábban: megszakítjuk a szövetségeinket? Féljük sérteni a szomszédainkat, akikre szükségünk van?  Magunkra vonunk egy az államara káros vitát? Ezekben a tárgyakban szükség van néhány meggyőző érvre. Először is jelezném Felségeteknek, hogy a nemzetek közötti kereskedelem abból a kényszerből származik, hogy szükségünk van egymásra amiatt, hogy az emberi lét feltételei meg vannak osztva a különböző régiók között, és mint a nagy római költő mondja:

:Amit egy ország ad, hiány egy másiknak 
:Innen a szőlő jön, a szomszéd búzát ad.
:Itt finom gyümölcsök, és a zöld legelők,
:Ott meg oszlopokat termő sűrű erdők.
:Nem látod a sáfrányt erős illatával? Timolban növekszik.
:India máig is elefántcsonttal lát el,
:Vasból a kalibok, Sablée meg, Tömjénnel?

A hiány a kereskedelem forrása, és a szükség parancsol. És emlékszem, hogy mondtam már, hogy ez a különböző országból álló nagy királyság, amely a napfénynek és az égnek hála, kiegészítik egymást. Nem csupán el tudja látni magát mindennel, de jó életet is tud biztosítani. És bizonyítottam azt, hogy az emberek napi gyakorlata mind a természeti dolgok kezelésével, mind mesterségekkel (amelyek megszülethetnek és művelhetők egy állam keretében) hasznos magának az államnak is. De talán egyetértenek velem, hogy a fel nem dolgozott anyag kereskedelme akkor engedtessék meg, amikor bőségesen rendelkezésre állnak; ekkor segíti a népek együttműködését. Ha például Angliának van ólomja, és nekünk hiányunk van belőle, biztosan volnának emberek, Franciaországban, akik ezt megkeresnék; és nem tudom miért, ezt ők visszautasították. A borunk, amire szomjaznak, miért ne szolgálhatnának ellenértékként? Nem állok meg sokáig ennél a témánál, mert bármilyen jelentős is ez a kérdés az egyes országok közötti élelmiszer-árucsere vonatkozásában, az eszmecsere is valóságos lidércálom. Ezt tanulhatjuk Július Cézártól, aki magasabbra értékeli a belgákat a keltákhoz képest, mert távolabb voltak Provence-tól, ahol az itáliai gyönyörök uralkodtak. Még kevésbé vitatnám, hogy a kínaiak nem engedik be a külföldieket a kikötőikbe. Csak azt a következtetést vonnám le, hogy a sztoikusok szerint az erény akkor ad boldogságot, amikor senkivel sincs kapcsolatban. A következtetésem az, hogy ha van egy államban elég ember, akkor elő tudja teremteni önmaga a szükségleteit, és mindig gazdagabb, erősebb, és megfélemlítőbb. Mert ami az erkölcsök finomítását illeti, a külföldi szokások és viselkedési módok hatnak, de ez egy másik téma. Mellékesen azért megjegyezhetem, hogy fenntartom a legtisztességesebb embereinkkel együtt, hogy más égboltok alatt járva nem változtatjuk meg a természetünket.  Nem születtünk mindannyian olyan jó csillagzat alatt, mint Homérosz Ulisszesze. 

:Rövid dicsőséggel (Jupiter kedvence)
:Csodálatos tette vitte az egekbe. 

Következésként a szkíták feladata keresni a görögöket. A becsületet, az udvariasságot, a kézügyességet, és a találékonyságot velünk együtt honosították meg nálunk.  Jól érzik magukat itt, és továbbra is maradnak, ha mi magunk nem üldözzük el őket. A többi nép is boldog lenne, ha egyszer olyan intézkedéseket hoznánk, amelyek méltók lennének Franciaország nagyságához, erejéhez és hírnevéhez, és megengednénk, hogy fáklyáikat a mi gyertya csilláraink segítségével gyújtanák meg. 

A másik pontot (külföldiekkel zajló kereskedelem és a kapcsolattartás) azzal kezdem, hogy nagyon nagy értékről tanúskodik, ha egy anyagiakban és szellemiekben gazdag ember maga értékesíti tehetségét, és tevékenykedik a hasznosságáért.

:Aki csupán mások szemében tekintély
:Hamis, ha mögötte nincs teljesítmény.

Tegyék hozzá, hogy ha mi semmit sem vállalunk, elidegenedünk lassan a mieinktől, hogy azokat szeressük, akik révén pénzt keresünk. Ez az aljas és mechanikus profit olyan hatalommal bír lelkünkben, hogy kioltja bennünk a szeretet és tisztelet magját királyunk, hazánk, hozzátartozóink és önmagunk iránt is. Ami a z idegeneket illeti, ki ne tudná, hogy mind kém nálunk, amit amint XI. Lajos sem vett észre, ahogy Filippe de Comine a könyvének egy helyén olvashatjuk, amikor egy angol kereskedővel[1] tárgyalt. Mindenki azt gondolja erről, ami akar. De én úgy gondolom, hogy nm lehet jobban megismerni egy ország gyengeségei és erejét,, a rosszat és a jót, a rossz és a jó örvényeket, a dicséretes és megvetendő szokásokat, a hasznos és káros gyakorlatot, mint egy ügyes kereskedő révén, aki hosszasan tartózkodik a helyszínen. És segítségükkel olyan magot vethetnek, amit akarnak. Meg hogy semmi más biztos és gyors új vonalról nem lehet jobban értesülni, hogy mi történik, mint ezektől az emberektől. Azt mondanám végül, hogy aki rendelkezik egy kiterjedt és termékeny örökséggel, méltatlanná válna rá, ha nem művelné meg jól, vagy ha mindent parlagon hagyna azért, hogy néhány ezüstpénzért más földjét művelje,; ugyanígy minden üzletember vagy mesterember megérdemelné, hogy elveszítse az idejét, és fáradozását (csupán egyedüli és kizárólagos profitjára figyelve), ha tevékenységét gyakran ismeretlen külföldi hasznára végzi, mert aljas zsoldosi bérre vágyódik.

Ami a harmadik pontot illeti, (hogy így elvesznek a szövetségek), anélkül, hogy megállnék a haszontalan vagy hasznos, vagy előnyös és előnytelen kapcsolatoknál, azt mondom, hogy az állam szempontjából nem oly módon fontosak, mint a barátság, amikor minden dologban együttműködnek. Ezt nem lehet az egyik országról a másikra váltogatni. Ha csak nem úgy, mint valaha a kedves rómaiak, akik átvitték a szomszédjuk learatott gabonáját a sajátjukéra. Itt mindenkinek meg kell őriznie jogait, kiváltságait, megtartani előnyeit (akár szerzettek, akár természetiek). Egyébként, ha ezek jók és igazságosak, tartani fognak. Ha rosszak, és ésszerűtlenek, könyörtelenül megszűnnek. Három okot látok, hogy ilyen barátságos szerződést kössünk: a hasznosság, a becsület és a kötelesség. Tegyék hozzá, ha kívánják, a szomszédosságot… De szerintem a hasznosság az első kritérium. Mert az ügyes emberek ebben mindig a hasznot keresik. De hogy mindenben a kereskedelem tölti be a legnagyobb szerepet, ahhoz nem kell erősebb bizonyíték, mint ha arra gondolunk, hogy milyen nagy figyelmet fordít minden ország, hogy a nagyköveteiken keresztül fenntartsák az uralkodójuk, és a befogadó ország közötti kapcsolatokat. Ettől eltekintve csak különleges helyzetekben van munkájuk. Túl ezen, mint ahogy meg van engedve egy jól gazdálkodónak, hogy szabályozza a háztartását, ahogy a legjobbnak látja (anélkül, hogy bárki is megszólhatná, vagy szemére hányhatna bármit is), a szuverén uralkodója egy tőle és nem mástól abszolút módon függő társadalom irányításán (a körülményeknek és a feltételezett előnyöknek megfelelően) változtathat, újíthat, vagy megerősítheti a fennálló rendet. Anélkül, hogy erről bárkinek számot kellene adnia. Az érdeke, és a népei jóléte kell, hogy legyen a legfőbb célja. Ha nem másként tesz, mire való a király? És mire való az alája rendelt hatóság? Mindenki úr otthon, amint mondta egy szénégető a mi I. Ferenc királyunknak. Akarnak egy példát, amit mindenki értelmesnek talál? Amikor az angol királyok tudtak készíttetni vásznat, hogy magukat, udvarukat és népüket öltöztessék, ésszerűnek tartották elfelejteni a szerződést, amely kötelezte volna őket arra, hogy gyapjújukat Brugge-be szállítsák.  És, ha a spanyolok tudtak volna elég gabonát termelni táplálkozás céljára, lett volna jogos okunk, hogy panaszkodjunk rájuk, mert nem kívánták volna többé megvásárolni a miénket?

Észrevétlenül belecsúsztam egy negyedik pontba, ami sértheti a szomszédokat, és kiválthatja gyűlöletüket. Az egyenlők között alapelvnek kell lennie a hasonló viselkedésnek. Aki többet követel, mint ad, az többet követel annál, amivel tartozik. Amikor mi lojális mértékben adunk el, vásárolva is ezt kívánjuk. Amit mi magunknak készítünk, egyetértünk abban, hogy ugyanazt ők is maguknak készítsék, vagy igazságtalanok vagyunk. Miben sérthetnék a szomszédokat, hogy ugyanúgy élünk, mint ők otthon? Vagy, ahogy ők nálunk viselkednek, miért ne viselkedhetnénk náluk hasonlóan? Azért készítem ezt az egyenleget, hogy megtiszteljem őket, és örömet okozzak nekik… Ön valóban a legkeresztényibb király, és ön fején van a szabadság és a dicsőség koronája. A legnagyobb uralkodó, akire a Nap rápillanthat, amikor körbejárja az eget;

:Hajnaltól, amikor felszáll a tengerből
:Estélig, amikor eltűnik szemünkből.

Az önök népe, amely a legbátrabb, a legharcosabb, egyedül szabad nevében és a valóságban, semmivel sem tartozik a föld egyetlen népének sem. Amely Isten és ön után csak a kardjában hisz. Akkor milyen álérv szól emellett a gyűlölet mellett? Mert bölcsek akarunk lenni, és jobban figyelni magunkra, mint korábban.  Ha gyűlölnek bennünket, soha nem volt erre más okuk. De fütyüljünk rájuk!  De többre fognak becsülni bennünket, ha a továbbiakban megfosztjuk őket az okokról, hogy rólunk írjanak. Ha mi nem akarunk többet, mint ami lehetséges, és többet, mint megérdemlünk. A mi rendszerünk nem felel meg az értékünknek, , munkánknak és a tehetségünknek. Olyanok vagyunk, mint Polyphemus, hatalmas és csodálatos mértékben erős, de Odüsszeusz megvakította. Mint ahogy Vergilius földművelőit is. 

:Háromszor vagy négyszer boldogok lehetünk
:Hogy ha megmutathatjuk, minek örülhetünk.

Ami az utolsó darabját illeti az ellenvetéseknek (amellyel megpróbálnak félelmet kelteni bennünk), ez egy madárijesztő, amellyel megpróbálják megakadályozni, hogy a madarak belemenjenek a gabonatáblába. De abban nem hiszek, hogy az uralkodó abszolút hatalma meg tudná tiltani a franciáknak, hogy profitot termeljenek maguknak. 

Ez az, amire a szomszédaink nem is gondolnak. Fantomteremtés erről, ami ellen harcolni kell, és felesleges ködös képzelődés[2]. Ellenkezőleg. Ha néhányan közülük olyan érzelmet tanúsítanak Franciaország iránt, mint amennyi segítséget nyújtott nekik, legalább annyira kell óhajtaniuk gazdagodását, erejének növekedését és államának erejét (amelytől nagyon jelentős segítséget kaptak legnagyobb szükségük közepette). Másképp szólva, Hasonlítanának ahhoz a falusiak által felmelegített kígyóhoz, amelyik jótevőjét kiüldözi a házából? Vagy Aiszóposz Ökörszeméhez, amely egy sas hátán felemelkedve hirtelen a háta fölé emelkedve közelebb került a naphoz?

Miután summásan válaszoltam az ellenérvekre, amelyek a manufaktúrák és a kereskedelem szabályozását késleltethetnék, ideje, a célul kitűzött tárgyban haladjak előre. Mint a filozófusok mondják, hogy a cél az okok oka, a kereskedelem valamiképpen minden mesterség célja. Nagy részük csak másnak dolgozik az eszközeivel. Innen van az, hogy valami módon van valami finomabb a profit termelésében, mint maguk a mesterségek. Olyannyira, hogy a cél ugyanaz, de nem az utolsó végpontja a dolognak, ám a legjobb. 

Úgy tűnik, hogy minden társadalom – hogy általánosságokban beszéljünk – kormányzásból és kereskedelemből tevődik össze.  Az első abszolút szükséges,, a második másodlagos. Amiből az következik, hogy a kereskedők több mint fontosak az állam számára. És a bérmunka, aminek a gyakorlat az ipari munkában, állítja elő a közösség javainak tekintélyes részét. Pontosan ezért az ilyeneknek meg kell engedni a profit iránti szerelmet, és annak keresését, és úgy gondolom, hogy ezzel mindenki egyetért. Figyelembe véve, hogy a birtoklás vágya, és a nyereségvágy nélkül, ami belevisz a véletlenek világába, az emberek elvesztenék a készségüket, hogy kitegyék magukat annyi fáradtságnak a szárazföldön, és oly sok hajótörésnek a tengeren.

:Indiákig elmegy a sok kereskedő
:Kísértik a tengert, kincset keresendő.
:Gyilkos őrülettel Az éhségtől futva 
:Mindenütt a földön aranyat kutatva.

Csalódnak azok, akik az állam tiszteletre való voltát csupán az erényben keresik, és azt gondolják, hogy a nyereségvágy ezzel szemben áll. Már nem vagyunk abban a korban, amikor a tölgyekről hulló makkokkal táplálkoztunk. Akkor a természet gyümölcsei, és a tiszta vízszolgált legnagyobb örömünkre. Ma sokkal több dologra van szükségünk a mindennapi élethez. Igaz, hogy nagy a bőség. De birtokolni kell, hogy élvezzük. A tenger közös, de a halat meg kell vásárolni annak, aki meg akarja enni. Ezért a filozófusok minden szép ezzel kapcsolatos merengése csak idea. És egy ilyen társadalomban minden cselekvés lehetetlenné válna. Az egész a részekből tevődik össze. Vannak, akik irányítanak és mozgatnak. Másokat irányítanak és mozognak. A cselekvő kéz és a testet hordó lábak éppen olyan fontosak, mint egyaránt fontosak a lélek irányításához, mint a szem, amely lát, és a fül, amely hall. Még Arisztotelész is, aki - úgy tűnik – hogy egy ideális és minden szempontból tökéletes társadalmat kívánt létrehozni, beleesett abba a tévedésbe, hogy ott nem lenne szükség kereskedőkre, végül nem tudta tagadni, hogy éppen úgy kellenek a társadalomnak, mint a földművelők, a katonák és a bírók. És minden filozófiai eszmefuttatás, amely nem vet számot ezzel, légből kapott képzelődés. 

Az elmúlt időkben a kereskedésnek nagy tisztessége volt a legcivilizáltabb nemzeteknél. Főként azért, mert segítettek összekapcsolni és barátságban egyesíteni a szárazföldön vagy a tengerek miatt egymástól nagy távolságra élő népeket. Vagy, mert elvettek a barbároktól sok a jóléthez szükséges sok értékes dolgot. Még filozófusok is voltak, akik kereskedtek, felhasználva ezt a lehetőséget, hogy sok szép és jó dolgot csináljanak. Az athéni Szolón így tette lehetővé, hogy törvényeket adjon a városának. Thalész, egy másik bölcse a görögöknek, nem szégyellt belemerülni, hogy gazdagodjon, Hyppokratész a matematikus sem tartotta megvetendőnek hasznot húzni belőle. Még Platón is ebből kereste meg egyiptomi utazásához olajt szállítva eladásra, hogy bölcsességéhez alapot teremtsen. A dolog attól dicséretes, vagy megvetendő (mint a kaméleon egymással akár szemben álló színei) hogy milyen minőségű emberek művelik. Még mai is Itália olyan nevezetes városaiban, mint Velence, Genova, vagy Firenze, a kereskedőknek van a legnagyobb megbecsülésük és a legmagasabb rangjuk.  Nagyon nagyra becsülik őket Angliában is. És ők képezik az elit csúcsát a holland államban. Régebben is, ebben a királyágban, ahol az erény fontosabb volt, mint a gazdagság, megbecsülték őket. Rómában (mint azt Titus Liviustól tudjuk) saját kollégiumuk volt, és tőzsdéjük a birodalom minden tartományában. A császárok belső bizalmasokként általuk bonyolították le üzleteiket. Még Izrael királya is tartott tisztségviselőkként és miniszterekként magánszemélyeket. Akik vásároltak és hazahoztak számára lovakat, és más szükséges árucikkeket udvara fenntartásához. 

Így tehát a kereskedelem az emberek joga, és az is, hogy becsületes vagy becstelen jövedelmük legyen belőle, és csak ez a különbség teszi őket megbecsülhetővé, vagy megvetendővé. Ez azt jelenti, hogy kereskedés besorolható a rosszul vagy jól gyakorolható mesterségek közé. Ha az utóbbi történik, annak a hatóságok kötelessége utánajárni a közérdek és magánélet védelmében. Egyébként el kell ismerni, hogy nagyon nehéz megakadályozni, hogy az eladó és a vevő között ne lépjen fel valamilyen bűn, ugyanakkor nem lehetetlen, hogy egyik is, másik is büntethetetlen maradjon (ha betartjuk nagy apostolunk parancsát: „Őrizkedjetek a tárgyalás során egymás megtévesztésétől!”) Amikor bekövetkezik a pocskondiázás áráért és áráról, az emberek hibája és nem a mesterségé (amelyet gyakorolhatnak ezek nélkül is tisztán és becsületesen). Azt soha sem ellenezte senki, hogy bárki becsületes nyereséghez jusson az élete megkönnyítése érdekében. Mert semmi akadálya annak, hogy becsületes vagy szükséges célra használják fel. Például, ha valaki kereskedéssel akar nem túlzott jövedelemhez jutni, abból a célból, fenntartsa családját és segítse a szegényeket. Vagy éppen közhasznú dologra szánja, hogy országa ne menjen rossz irányba. Legitim hasznot óhajt, mintegy munkabérből.

Nem tagadom, hogy a kereskedői szellem nincs sokkal inkább kötve az önző pénzéhségez, mint a közérdek iránti érzékenységhez. Hogy az arany sárga ragyogása elvakítja, és néha elnyomja a tisztesség igényét. De politikai szempontból nem lehet kivetni emiatt a társadalomból sok polgártársat, valamiféle idegeneknek képzelve őket. Az emberek az ilyen viperákra hivatkozva ellenséget képeznek az összes többiből. Ennek a kőrisbogárnak jó lábai és szárnyai vannak. És ha valaki szorosabbra akarná fogni őket, nem maradna sem jó földművelő, sem jó kézműves, sem jó ügyvéd. Mert ezekben a mesterségekben a legjobb az, aki többet tud keresni. És ez mesterségük természetéből fakad. A hatóságok vezetőinek dolga, hogy minden áru a leghelyesebb áron legyen eladható és megvásárolható. Hogy a csalásokon rajta tartsák a kezüket, hasonlóképpen az áruk meghamisításán, megtisztíttatni, ha valamit belevittek, valamint betartani a királyság, de különösen az egyes városok jogait. Így, az állam szuverén alakítója, valamint akik uralkodása során hozzá közel állók ráláthatnak a történtekre, a személyekre, cselekedeteikre, és értékelhetik a szükségszerűség, a hasznosság és a becsületesség szempontjából. A igazságszolgáltatás végrehajtói maradjanak mindig a jog keretei között, soha ne lépjék túl azt a hatalmat, amit a törvények nekik biztosítanak. 

Azt mondhatnám, hogy jelenleg nem annyira az árukereskedelemből élünk, mint inkább az aranyéból és az ezüstéből. Két nagy és hű barát. Helyettesítik minden ember szükségleteit. Becsületük van az emberek között. Egy szeget kapcsolnak az emberek szerencsekerekéhez. Felvidítják a szíveket, derűsebbé teszik a lelkeket, és mint a tiszta és dicséretes vér szép élénk színt adnak az erénynek. Arisztotelész maga mondta, hogy számára is a cselekvés legfőbb szervei:

:Bár villám vesztette volna életét
:Ki elsőként tépte fel a föld belét:
:Hogy fösvény lelkének betöltse a vágyát
:Aranyban, ezüstben megtalálja társát.

Ettől még nem veszítjük el az étvágyunkat. Ettől még nem hagyjuk úgy hinni, hogy a lélek, az élet, a hatékonyság, ami fenntartja közösséget és az egyént, bennük rejlik. Rugóhoz hasonlítanak, amely nagy erővel mozgatja az összes többit, és amire minden irányul. 

Aki először mondta ki, hogy a háború izma pénz, nem mondott ostobaságot. Mert bár nem az egyedüli, a jó katonákat kizárólag ezzel lehet megszerezni (még Cézár szerint is); sok évszázados tapasztalat tanúskodik arról, hogy ez mindig a legfontosabb. Quintus Flaminus nem véletlenül csúfolta ki Phlopoement az Akhaiolok kapitányát, hogy annak sok embere és lova van, és jól fel vannak fegyverezve, de pénze nincs. Valójában azt mondta, hogy van keze és lába, de nincs gyomra. Az arany nagyon sokszor hatalmasabb, mint a vas. 

A költők Danaéről és Jupiterről szóló meséikben u8gyanezt fejtették ki. Ezért, minden nagy államban, amelyik támadni vagy védekezni akar, mindig is helyeselték és megtalálták a módját, hogy felhalmozzák. Lehetetlen háborúzni emberek nélkül, embereket fenntartani zsold nélkül, fizetni a zsoldot sarc nélkül, és megszerezni a sarcot kereskedők nélkül. Így, a kereskedelem gyakorlata a politika fontos összetevőjeként mindig is művelték minden virágzó, dicső és hatalmas nép körében. Ma pedig azok, amelyek erejüket akarják növelni és nagyságukat, serényebben gyakorolják, mint valaha. Ez a legrövidebb út a gazdagodáshoz. És a gazdagságon keresztül eljutni a legnagyobb dicsőséghez, és hatalomhoz. Ott van a szemünk előtt bizonyítéknak és példának Hollandia. Mint elődeink számára a Genovai és a Velencei Köztársaság. Kétségtelen, hogy ez az ország a szorgalom csodája. És általa visszaigazolódnak Xenophónnál Phéraules szavai: „Nagy úr a szükség.” Soha egy állam nem fejlődött annyit ilyen rövid idő alatt. Soha ily gyönge és homályos alapelvek nem emelkedtek ilyen magasra, váltak világossá és ennyit haladtak volna előre. Rómának háromszáz évre volt szüksége, hogy kilépjen a saját területéről. Hollandia huszonöt év alatt megismertette megát és fegyvereit Kínával. Az ég alatt nincs olyan barbár nép, amellyel ne kommunikálna. Nincs a világnak olyan eldugott sarka, amelyet meg ne ismertek volna. Olyan titkos hely, amelyet ne fedeztek volna fel.  A föld nyitva van számukra a tenger révén. Ez a csoda a mi lustaságunkat vádolja. Akarom mondani: hanyagságunkat. A francia nemzet túlságosan is el van telve önmagával. Ez a hirtelen felhalmozott hatalmas gazdagság úgy tűnik számomra, (és azok számára is, akik közvetlenül birtokolják), hogy álmukban keletkezett, hanyagságra késztetett bennünket. Azt nem mondhatnám, hogy kevés találékonysággal és munkával jött létre. Mert nincs a világon, aki felér hozzánk ebben a vonatkozásban sem szárazföldön, sem tengeren. Arra következtetnék ebből, hogy a lelkem el van ragadtatva a csodálattól? Csak arra, hogy a századok során szerzett tapasztalatokat hasznosította. A jövő reményét is összemosta velük. Csak a dolgos Ferenc király fáradozott az angol gazdálkodási mód átvételével. De nem jutott el Rómába, amely késleltetni meg tudta akadályozni a folyamatot, Karthágó sorsára jutott.

Ha meg szeretném örökíteni az utókor számára a kereskedelem fontosságát, mint ahogy Homérosz Achilles híres sisakján a háborút és a békét, akkor ábrázolnom kellene Amszterdamot és Mildenburgot huszonöt-harminc évvel ezelőtti állapotukban, és a jelenlegiben. Nagyszámú lakosság, tömve áruval, teli arannyal és ezüsttel.  Ez a változás úgy zajlott le, hogy fel sem figyeltünk rá. Mint ahogy nem vesszük észre, hogy a gyermek közben felnőtt. Franciaország szinte dajkaként segítette ennek az államnak a növekedését és örült is neki. Eddig minden rendben, ha a csemete megmarad a fa árnyékában. Jót te3sznek a jó példák. És a legújabbak a legjobbak. A régiek elavulnak, valahogy elvesztik hatékonyságukat, és kevésbé hatékonyak számunkra. Jobban meggyőz a szemünk, mint a fülünk, vagy az érvelés. Valaha mi voltunk méltók az utánzásra, mára mások lettünk, és imitálóink méltók az utánzásra. Kölcsönözzük tőlük, ami tőlünk kölcsönöztek. Túlságosan szeretik ezt a királyságot, és túl sok dologban el vannak kötelezve irántunk ahhoz, hogy irigyeljék tőlünk a rendszerüket. Biztos vagyok benne, hogy örülni fognak neki, amikor jól megalapozottnak látják. Mert tartoznak neki azzal a friss emlékű jóakarattal, amikor Franciaország Gyámolító istennőjük volt. És francia emberek voltak a mesterük, irányítóik és tanítóik. Van olyan mértékű elismerés és viszonzás, amit Franciaország ne várhatna el tőlük? 

Úgy mondtam, mint aki híve az erénynek, a fegyelemnek minden államban, és a szorgalmat minden emberben.  Minden, amit a továbbiakban mondok, hasonlóképpen ellenérzés nélkül teszem, legyen az akár polgártárs, akár külföldi. Hacsak nem aki feloldotta Kroiszosz fiának a nyelvét. Úgy gondolom, hogy sem egyik, sem másik nem találná elítélhetőnek. Mert természetes, és méltó egy legitim gyermekhez, hogy megismertesse magát a hazájával. Könyörgöm Felségeteknek, fogadják kegyelemmel merészségemet, mert egyáltalán nem szeretném, ha ezt elbizakodottságnak tűnne. Sem a bátorságomat vakmerőségnek. Pedig csupán az önök dicsősége és a hazám hasznos szolgálata késztetett arra, hogy belekezdjek ebbe a munkába. Csak olyasmiről írok, ami a közjót szolgálja hátsó gondolat nélkül. Az indítékai tiszták, a világosak, a módszeres véghezvitel könnyű. Mindenki, kicsire és nagyra tekintettel kell lennie. Árulás lenne ebben eltitkolni bármit is. Legnagyobb értéke az önök igazságos uralkodásának, hogy mindenki kimondhat szerényen mindent, amit gondol. Az őszinte szó nem gyanús az önök számára, és nem minősül bűnnek. Így, minden, ami előnyös a számunkra eben a tárgyban, az önök dicsőségét emeli. És ami nekünk profit, az önök számára hasznos.

Mint ahogy néhány filozófus mondja: a földről felszálló pára a csillagok tápláléka. A kereskedelem, a földművelés és ipar összes hasznának a kvintesszenciája, amit az alattvalók felhalmoznak, szükség esetén, az önök államának költségeit és az önök udvarának igényeit szolgálja. Főként önöket érinti, hogy ez a nyereség biztos, mindenre kiterjedő, nagy és hasznos legyen. Azonban, hogy ilyen legyen, Felségeteknek ismerniük kell. És hogy ez így legyen, elkészítek egy kis elemzést az önök figyelmébe ajánlva. 

Minden kereskedelem vagy belföldi, vagy külföldi. Vagyis: az országon belül zajlik, vagyis az országon belül zajlik állampolgárok között, vagy néha külföldiekkel, akik jönnek vagy eladni, vagy vásárolni árut. Vagy pedig más országokkal, náluk. Az első biztosabb, általánosabb, állandóbb, és egyetemesebben hasznos. A másik nagyobb lélegzetű, híresebb, és rizikósabb mind nyereség, mind veszteség vonatkozásában. Mindkettő jó, ha úgy vannak szabályozva, és úgy művelik, ahogy illik.  Az első magánemberek között zajlik. A másik inkább társaságok által és azok érdekében. Az első jó ahhoz, hogy megőrizze az államot adott helyzetében. A másik arra jó, hogy növelje az államot. Az első táplálja a szorgalmat; a másik növeli a bátorságot. Az egyik összekapcsolja az állampolgárokat, és összebékíti. A másik szövetséget hoz létre különböző nemzetek között. Az egyik megszeretteti az uralkodót az övéivel; a másik félelmetessé és elrettentővé teszi a külföldiek szemében. Az egyik folyton fenn tartja a készenléte a védekezésre; a másik alkalmassá teszi a támadásra. Röviden: mindkettő szükséges. És annyira segítik egymást, hogy egyik erősíti a másikat, egymás módszereihez alkalmazkodnak, célokat nyújtanak egymásnak, és egymás vállalkozásait. Ez csak bizonyítás, lévén hogy példákból elég jól ismert. 

Mindkettőt külön-külön tárgyalom, az elsővel kezdve. Az első rendben van, ebből következően természetes, és jobban kéznél van. Azt mondanám először, hogy ez olyan kiterjedt lehet, és annyira hasznos, hogy ha egészében megmaradna az önök népe kezében, és csupán azzal látnánk el a szomszédos népeket, amiből mi többlettel rendelkezünk, amit nélkülözhetünk (és amire nekik nélkülözhetetlenül szükségük van, akármilyen képet is vágnak hozzá), nem gondolom, hogy lehetne olyan ország a világon, amely elérhetné az önökét boldogságban, gazdagságban, dicsőségben, és jómódban. Lenne az önök gyümölcsösében olyan fa, amely minden évszakban termést hoz, amely kielégítené a világ étvágyát. Az oka az, hogy az önök városai valóságos tartományi központok, tartományai királyságok. Minden, amit a világ minden részéből be lehet hozni, a napi szükséglet kielégítéséhez (talán a fűszereket kivéve… van sónk, ami többet ér) elégséges található nálunk is. És mindegyik esetében bőségesen a könnyű kapcsolatteremtés lehetőségével. Egy szóval: Franciaország egy világ. Aki az egészet látta, mindent látott, amit látni lehet: tengereket, öblöket folyókat, hegyeket, erdőket, mezőket. Csak sivatagról nem szólhatunk. Mert még a Lande-ok is megtermékenyíthetők. Joggal mondta I. Ferenc királyunk konkurensére V. Károly császári hiúságára utalva, hogy Franciaország és Gonesse király kívánt lenni, mert ott jó kenyeret sütnek. A francia királyi cím olyan népek birodalmára utal, amelyek különbözőek, de minőségileg vannak összekapcsolódva, mint az elemek. Kétségtelenül ilyesmire gondolt Augustus, amikor óvta az utána következőket, hogy szélesítsék azokat a határokat, amelyeket maga után hagyott. Egy állam szétszórva ide-oda, mint Pentheus testrészei, bármilyen nagy bármilyen tekintély is legyen, soha nem tud megvalósítani belső szilárdságot. Az oly jól összefogott és nagyságuknak megfelelő mértékben csatolt részek biztosítják az önök államának a jövőjét, erejét, és tartják fenn életerejét. Csak a belülről jövő züllesztést kell félni és megelőzni. Nincs ok kívülről jövő kétségre, sem félelemre. 

Az emberi testek különböző módon megfertőzhetők. A pestis többféle úton törhet be. Főként a szennyelvezetők és a piszkos környezet révén. Bár a betegség először egyetlen testrészen mutatkozik, a többiek sem tudják megakadályozni sem nem érezni a foltok terjedését. A jó orvos ismeri a tudását, ismeri az erejét, és megítéli a helyzetet. És szükség szerint alkalmazza a gyógyszert, a beöntést, a tapaszokat, a kanalas gyógyszert, vagy mást. Igazság szerint az Felségetek feladata.  Mert a Mert a zűrzavar nagy az állam minden testületében. Kevés egészséges van a fejtől a lábfejig. Úgy hiszem, hogy annyi sebet és daganatot tárnak önök elé, hogy rémület szánalom önti el önöket. Együtt fognak érezni ezekkel a nyomorúságokkal. A szemrehányás megdöbbenti a hatalmat, és felébreszti benne a szándékot, hogy megmutassa hatalmát. Úgy tetszett önöknek a babilóniai törvényeknek megfelelően, (amelyet bölcsnek és a természet által megalapozottnak tekintenek) hogy összehívja a sértett és morgolódó három rend nagy testületének nyílt gyűlését. Nyíltan és meztelenül, abból a célból, hogy mindenki felsorolja bajait, és ajánlja az eszközöket gyógyításukra. Hogy azután önök gyógyíthassák. És azután hagyják önöket cselekedni az önök jóságának mértékében. Nem kétlem, sok receptet kapnak. Isten segítségével ki tudják választani a legjobbakat. Ezért fogan meg az önök népében ma annyi jókívánság, óhaj, és ima. Avatkozzanak be késedelem nélkül! A tehetetlenséget nehéz gyógyítani; a közérzetet nehéz visszavezetni az üszkös részekre, a bénult részeket pedig lehetetlen. Egyébként ne higgyenek ezekben a mozgolódásokban, még ha oly erőseknek tűnnek is.  A magas láz mozgatja. Ez az erős piros szín, amelyet lának, a forróság következménye, amely végigfut a vénákon, felfalja a velőt és azzal a kockázattal jár, hogy sápadtsággal és halállal végződik. Érezzenek együtt velük, mint a fej a különböző végtagokkal! Érezzék át a fájdalmukat! De tegyenek ennél többet is, mert isten önökre hárította ezt a terhet: gyógyítsák meg őket! Mutassák meg, hogy mivel megvan a hatalmuk és a szándékuk nem csupán nem csupán visszaállítani ennek az államnak az egészségét, de teljes életerejét is.

Bocsássanak meg szent felségetek! Egy rendkívüli indulat távolított el a tárgyamtól. Elkapott a lázhazám lázáról beszélve. Magamévá tettem azok fájdalmas érzelmeit, akik lelkükben ösztönösen és fájdalmasan szinte élesen hallják, és látják az okokat, és naiv módon a következményeket. Most visszatérek önmagamhoz, és beszédem tárgyához. Több nagy államfő több államban (és amikor azt mondom, hogy mindegyik mindegyikben, nem hiszem, hogy hazudok) célul tűzte ki, és gondosan kereste az eszközöket, hogy megszervezze a saját akár természeti, akár mesterséges kereskedelmét a külföldiek kárára.  Maguk a városok is keresték az előnyeit saját privilégiumukkal, vagy a vezetőségük által létrehozott speciális rendelettel, amelyben egyetlen nem helybeli sem részesedhetett, kivéve, ha az uralkodó levélben polgárjogot biztosított neki, vagy a helybeli polgárság befogadta, és megadta neki ugyanazokat a jogokat, amelyeket maguk is élveztek. Ez tehát általános és közönséges gyakorlata a népeknek és a városoknak. De ha van egy állam ezt szűkíti, és érdekei szerint korlátok közé szorítja, akkor az kétségtelenül az angol nemzet, és főként London, a királyság fővárosa, ahol az ország nagykereskedelmének zöme zajlik. Ebből következik, hogy embereink nagy részének nincs nyeresége, inkább úgy érzik, hogy veszítenek. Minden törvény a magánprofitot célozza részben az állampolgárokét, részben az államét. Itt érvényes az intés, hogy ne okozz örömet egyetlen külföldinek sem, akár szövetsége, akár nem. És ezt el is fogadom, azok esetében, amikor olyanokról van szó, akik az államuk érdekeivel szemben cselekszenek. Ebben a városban minden kereskedő huszonnégy mesterség valamelyikébe. Mindegyiknek van egy adermanja. Mindenki, aki kereskedelmi tevékenységet akar folytatni, megszerzi a privilégiumot egyik vagy másik fridman (azaz szabad) alá rendelt társaságban hét év szolgálat után. A társaság törvényei, végletesen szűkítők és szigorúak. Minden mesterségnek van saját csarnoka, és minden árufajtára szigorúan figyelnek. Van egy quarness elnevezésű főnökük is. A királyok és királynők is érdekeltek, de joguk van kiválasztani az a mesterségtestületet, amelybe be akarnak lépni. Ők fel vannak ruházva a „franc” minősítéssel is. Őket utánozzák a királyság főurai is. Ezek közül az aidermanok közül választják London polgármesterét, akinek nagy hatalma van, és hírlik, hogy ő a királyság második embere. Erre a tisztségre, mivel zömmel kereskedőkből álló testület választja, több alacsony származású ember is pályázhat, és a kereskedelem jövedelméből származó vagyona segítségével meg is szerzik.

A kormányzás figyelme a kereskedelem vonatkozásában rendkívül precíz, ha összehasonlítjuk a mi fegyelmezetlenségükkel és lazaságunkkal. Mert nekünk jogunk van születésünktől kezdve ezt művelni, úgy ahogy nekünk tetszik. Mindemellett ez a tevékenység hasznos az országnak azért, hogy hosszú ideig fennmaradjon.  Minden kereskedelem lelke a hitelesség. Meg kell tartani a hírnevét, hogy valóban jövedelmező és hasznos legyen. És mivel mindenféle ember belekeveredik, nem mindig a legjobb a hírneve. Ez kvázi főként a hely szellemének függvénye. Franciaország nyitott terület: és az itteni kereskedés gyakorlatilag szabad. De saját polgáraié legyen kizárólag, és egyértelműen. Ha bárki tehet, amit akar, az ország függővé válik, mindenki rabszolgájává. A franciák fognak vetni. De valaki más fog aratni. Ők ültetik és művelik a szőlőt, de az első jött-ment fog szüretelni, és élvezni a bort. 

Nem! Azok a nagy uralkodók, értékes királyok, azok a legyőzhetetlen vezetők, akik megszerezték, és megőrizték a kereskedelem számára sok évszázadon keresztül a szabadság dicsőségét, akik olyan okosan ültették ezt be a törvényeikbe és bölcs rendeleteikbe (amelyek támogatják, és támaszt biztosítanak számára minden oldalról, hogy ellenállhasson az időnek) nem hagytak maguk után sem példát, sem irányítást hogy mi így éljünk vele. Tudjuk, hogy milyen sok akadályt gördítettek minden korban a külföldiek befogadása és honosítása elé. És tudunk a rendkívüli körültekintésről is, amit ezzel a kérdéssel kapcsolatosan tanúsítottak, amikor egyes városoknak megadták, vagy megengedték, hogy azok egyeseknek ezt a privilégiumot megadhassák. Azt a feltételt, hogy szövetet és olyan árukat, amelyekre a király alattvalóinak szüksége van, vagy profitot termelhetnek belőle nem vihették külföldre, és el kellett fogadniuk az ellenőrzést a kikötőkben és a szárazföldi határoknál. Hogy a lényeget röviden kimondjam: a keresztényi együttérzés késztette őket, hogy őrködjenek és dolgozzanak népeik fennmaradásáért és hasznáért. Mert, ha az apát becsülik, rosszabb, mint hűtlen az, aki nem gondol a saját családja táplálására. Mit gondolnának a királyról, aki el akarja venni népétől, vagyis minden gyermekétől a jólétet, a hasznot, a cselekvőképességet azért, hogy nagyvonalú legyen a külföldiek és betolakodók iránt?

Alapelv tehát, hogy a külföldi ne rendelkezzen az államban hasonló jogokkal, mint az állampolgár (ezt legyőzhetetlen érveléssel és minden régi és modern néptő vett példák ezrei bizonyítják, ha valaki tagadná). Könnyű erre ráépítenünk mészből és homokból a közhasznot. Ha azonban ezt az alapot megsértik, szükségszerűen romba dől a közérdek. Helyébe a zűrzavar és az eltunyulás lép. Ezt tapasztaljuk ma és már évek óta érezzük, hogy nem különböztetnek meg bennünket a külföldiektől a mi vásárcsarnokainkban, vásárainkon, piacainkon a vásárlás és az eladás kapcsán, hanem csak a nyelv és az öltözködés alapján. Kezdenek is beilleszkedni a mieink közé olyannyira, hogy lassan nem lehet megkülönböztetni őket a többiektől a hosszú ittlét, a mieink közé ékelt lakásuk miatt, hogy a jövőben már nem látunk semmi különbséget. Hacsak nem a mi soványodásunk árán zsírosodó gőgös viselkedésük alapján, amikor (profit hiányában, amit hárpiákként ragadtak ki a kezünkből) szomorúnak, sápadtnak, meggyötörtnek, tönkretettnek látnak minket. Miért hallgatnám ezt el? Már most is lehet látni: nyilvánosan mondják. Elmondhatnám Felségeteknek, mit meg nem mernek tenni a tőzsdéken, a rakpartokon abból a célból, hogy önök idejében közbelépjenek. És még azelőtt, hogy a felkorbácsolt néphangulat, és fellobbanó dühe megmutassa a bennük dúló elégedetlenség következményeit. 

Minden gazdagodás irigységet vált ki. Ez azt jelenti, hogy azok, akiknek az adott esetben nincs szerencséje, és akire a profit haragszik, nem tudnak megszabadulni a saját polgárságai iránt érzett irigységtől. Az sem ritka, hogy saját családtagjai vetik rá magukat ugyanarra a nyereségre. Ugyanígy, bár ez jobban elviselhető, egy ország lakosait bosszantja és elönti a szomorúsággal kevert irigység, amikor látják, hogy újonnan feltörtek (ráadásul kívülről) teszik azt, amit nekik kellene tenniük. És olya sok profitot csinálhatnának, hogy ahányszor csak erről álmodoznak lelkük mélyén, érzik hanyagságuk és lustaságuk büntetését. Vagy (ahogy végül is felfogják) a gyáva türelmet, ami nem kevésbé árt a tisztességüknek és hasznosságuknak. Soha nem sajnáljuk jobban, mint az, amit úgy veszítünk el, mintha ellopták volna. És úgy gondoljuk, hogy megfosztanak bennünket attól, amiről azt hisszük, hogy nekünk jár. Az önök hatalmas jogara alatt élő sok-sok ezer ember között lehet, hogy egy sincs, valamilyen tekintetben ne ez lenne az érzése. Egy sem tudná, de nem is akarná ezt az érzést elfojtani attól félve, elvesztené az önmagáról alkotott véleményét, ami nélkül nem képes vállalkozni, sem akármi mást cselekedni. De ehhez még hozzátennék valamit: azt, hogy Felségeteknek táplálni, és erősíteni kell ezt, azzal a céllal, hogy hasznosítsák. Mert ha ez egyszer kihal az alattvalóiban, nagyon nehéz lesz újraéleszteni. Ha olaj hiányában kioltódna a lámpájuk, nem tudom, milyen tűz gyújtaná meg újra. Ha az a szellem, ami mozgatja őket és cselekvésre buzdítja, feleslegesen illanna el és halna ki, nem zuhannának-e bele a komor és stupid ájulásba, amely állapotukban joggal tekinthetnék őket élő halottaknak, haszontalannak önmaguk számára és sértve a közösség érdekeit? Az önök alattvalói lassan és folyamatosan csúsznak ebbe az állapotba, mint egy gyenge lejtőjű szakadékba. Néhányan, akik már felfigyelnek a mélyére, figyelmeztetnek, és kiabálnak, de hiába. Nincs eszközük, hogy kimásszanak belőle, vagy megvédjék magukat, ha Felségetek meghatódva jogos panaszuktól nem nyújtják ki erős kezüket, amely hosszú, és messzire ér.

Ezen a ponton lesz, aki így szól (de könyörgöm, dugják be a fülüket, mint az óvatos Aspic, a csábító bájos szavai hallatán): Rosszkor háborgatják önöket. Visszaélnek az önök türelmével és jóindulatával. Olyan dolgokat követelnek önöktől, és olyan aggályokat akarnak önökre kényszeríteni, amilyenekkel az önök király elődei nem zavartatták magukat. Az állam képviselői magasabb rendű célokat tűznek maguk elé. Ez azt jelentené, hogy az égből a földre alacsonyítanák magukat. Nem ezzel kell a királyi tanácsban foglalkozni, hanem a tartományok kormányzásával, a pénzügyek irányításával, a pártokkal, a szövetségekkel, a kincstári tartalék növelésének módjaival, az önök pénztárának feltöltésével, a barátok megsegítésével. Egy szóval: a nagy és fontos ügyekkel a királyságon belül és kívül. Ezek valóban szép és dicsőséges, az állam számára elsőrendű kérdések. Nem kell önöknek magyaráznom, hogy a mások meghallgatására kész alkotó szellem önmaga alkotóképességét fejleszti. És hogy az alacsony és középszintű dolgok megismerése által haladunk könnyen, fokról fokra a legmagasabb szintek megismerése felé (egységgé formálva az elméletet a gyakorlattal). Gondoljanak arra, hogy önök szerepe a földön ugyanaz, mint a Napé az égen: Isten képmása. Az egyik észrevehetetlenül, a másik észrevehetően benne van minden dologban: fenntartja őket erejével, és elárasztja őket fényével. Hogy a testiségnél maradjunk (mivel önök is testek), ez a test elmegy a föld sara és szenny felett, anélkül, hogy maga beszennyeződne. Rájuk pillantva táplálja a fákat és más növényeket, Libanon cédrusaitól az izsópig.[3] Valóban, a kereskedelem gondjai látszólag nem olyan magas röptűek, mint azok, amelyeket a nagyságos urak tanácsolnak Felségeteknek, hogy csak azokkal foglalkozzanak. De néhány a római császárokéhoz hasonló jó törvény elég is lenne. A mi legnagyobb és leghíresebb egyeduralkodóink uralkodóink is hoztak néhány bölcs és hasznos rendeletet. Számos más nemzet uralkodója és a külföldi köztársaságok több jelentős és hasznos ediktumot.

Ha régente kevésbé volt gyakori a panasz ebben a királyságban, mint manapság (vagy jobban mondva, ha egyáltalán nem is volt), nekünk van okunk olyan panaszokat megfogalmazni, amilyenekre az ő idejükben nem volt okuk. Mert először is, az ő idejükben a külföldiek számára nem volt nálunk nyitott kapu, hacsak nem nyitották ki fegyverekkel. É fegyverekkel is üldözték ki őket. Ha hosszabb ideig tartózkodtak közöttünk, azt nem azért tették, hogy megvásárolják javainkat és kényelmi cikkeinket, hanem hogy elrabolják. Ha pedig szerződés keretében fogadták őket, fokossal a kezünkben tárgyaltunk velük (ahogy mondani szokás). Soha nem jutottunk el ilyen bizalmaskodásig. Franciaország ezért volt boldog és elégedett önmagával; és azok, akik azért jöttek, hogy valami kedvezményben részesüljenek, udvaroltak neki, de nem merték szabadon csókolgatni. Ehhez túl jól ismerték a férjet és a fiúkat a családban. Mondjuk úgy, hogy abban az időben Franciaország egy szép, és tartózkodó Diána volt, akinek visszafogott szépítgetése tanúskodott erényéről, akire vadászni bármilyen érzelmekkel is törvénytelen. A szépsége kizárólag a férjének tetszhet, gondosságának a célja kizárólag családja fenntartása lehet. De most, hogy elhagytuk ezt a tiszta egyszerűséget, fénylik az arany a ruháin, briliánsok a hajában, gyöngysorok a nyakán, gyémántok az ujjain, messziről magához csalja ebben a pompázó állapotban a szeretőket, és simogatva akarnak valamit ellopni tőle. 

Mielőtt a portugálok és a spanyolok nem kezdték meg utazásaikat Kelet- és Nyugat-Indiába, hogy megfosszák kincseiktől egyiket is meg a másikat is, mérhetetlenül szegények voltak. Mégsem fordultak hozzánk segítségért, és nyomorukban sem használták ki ezt a lehetőséget. De mióta megtalálták az aranyágat, ami hozzájuk csal bennünket, amióta náluk van ez a gazdag gyapjú, amely arra ösztönzi a mi Argonautáinkat, hogy gyakran meglátogassák őket, azóta mi is készségesebbek vagyunk, és könyörületesebbek. Megszüntettük a kenyérhiányt, amiben szenvedtek, azért, hogy megkapjuk tőlük a gyógyszert az arany és ezüst vágyára, ami meg minket kínoz. Vagyis pótoltuk a hiányukat abból, amiből bővelkedünk; azért, hogy tőlük kicsikarjunk felesleges dolgokat, nagyon gyakran megfosztottuk magunkat attól, ami szükséges. Márpedig eme felesleges dolgok (amelyek rámosolyognak a kezünkben minden jöttmentre, és dicsőséget szereznek könnyelmű és hiábavaló állhatatlanságuknak) szerelme miatt látunk mostanában feltűnni közöttünk olyan sok ismeretlent, és nyomást gyakorolnak ránk azért, hogy elrabolják tőlünk ezeket a dolgokat. A ház tele van riválisokkal, akik már elég bátrak ahhoz, hogy megegyék a kenyeret, és felfalják az egész szubsztanciát. És ugyanakkor szegény Penelopé nem tehet mást, mint sír (és ezt is csak titokban). Mond erről néhány szó kicsi fiának, Telemachosznak. De néha összeszorítja az ajkát Odüsszeuszra várva. Tulajdonképpen, ha Spanyolország hagyta udvarlással hagyta magát is.a az gyuk kinyújtott kéz után nem akarta volna a másikat is… Vagy ha esetleg a fontos embereinknek lett volna mivel megnyerni a jóindulatát, olyan ajándékokat adva neki, amelyek révén nagyobbakat kaphattunk volna vissza, az könnyíthetett volna valamit a helyzetünkön. De mindig jobban szeretik élvezni (mert megengedik nekik) teljesem szabadon ezt a szép, tiszta és nagyszerű istennőt, Franciaországot.  És megelégednek azzal, hogy mintegy lopva adjanak néhány csókot ennek a gazdag és dicső kimerült országnak.

A másik ok, ami miatt sok éven keresztül akadály nélkül és szabadon tudtunk hasznot teremteni a kereskedelmünkből, anélkül, hogy szomszédaink elbitorolták volna tőlünk, az volt, hogy sokáig egyedül a spanyolokkal volt árucserénk. De leginkább hajózásban meglévő tudásunk és gyakorlatunk miatt. Mert az angolok, bár szigetország ezen a területen soha nem voltak jobbak, mint mi sem bátorság, sem gyakorlat dolgában. Ami pedig a hollandokat illeti (akik ma az első helyen gondolják magukat) Még nem mertek akkor a partok közeléből eltávolodni)., Ha a francia, vagy az angol partokra akartak menni, még a kapitányokat is az onnan kértek. Ezért van az, hogy a legóvatosabbak, mint a gémek, amelyek előre jelzik a vihart, idejében eltűnnek, észrevéve, hogy jön a rossz idő, és megérezve a távoli dörgést, amely rendszeresen előre jelzi a zűrzavart. De mivel gyorsak kötelezettségektől való megszabadulásban, rövid időn belül új hitelszerződést kötnek.


Építés alatt, folyt. köv.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

301. oldal



--------------------------------------------------------------------------------

[1] Tárgyalás közben XI. Lajos vicces kijelentést tett, amiért az angolok megsértődhettek volna, és a király fizetett a hallgatásért.

[2] Itt Francois Billacois Cervantes művére utal.  

[3] A legnagyobbtól a legkisebbikig.