Revision 85757 of "Emlékek (Móra István)" on huwikisource

{{fej
| szerző     = Móra István
| fordító    = 
| cím        = Emlékek
| szakasz    =
| előző      =
| következő  =
| kulcs      = Emlekek
| megjegyzés = 1892
{{kiadás}} {{szövegminőség|75%}}
}}
<poem>
Ne emlitse senki, é1tem ha leéltem,
A keskeny utczában azt a szűk kis lakot,
Ne mondja senki sem, úgy sincs benne érdem,
Hogy a zsel1ér-házban láttam meg a napot;
Mert hisz nem is láttam, nem lehetett látnom,
Születésem napján a nap nem mosolygott,
Tudom bizonyosan: ködös őszi tájon
Szomorún, hidegen siró eső hullott.

Boldog gyermekélet: nevető szivárvány,
Angyalok meséje, fényes tündérálom
Nem száll vissza hozzám emlékezet szárnyán,
Sohase volt nekem fényes szivárványom.
Ha volt is, minő volt! — téli éjszakában
Ráborult a földre nehéz, hideg pára.
Ho1dvilág derengett sárga-haloványan
S ködre vont szivárványt megtörött sugára.

Fekete kenyér volt ínyem csemegéje,
Mesebeli kalács lelkem édes álma;
Ringató bölcsőm volt beteg anyám térde,
Az altató nóta sűrü zokogása.
Nehéz idők jártak, drága volt az élet,
Az eső megfagyott, mégis kisült minden...
Utolsó falatját ettük a kenyérnek — —
Szegény édes anyám könybe' mosta ingem.

Aztán mégis nőttem, mint virág homályban,
Fonnyadtan a virág, én beteg-fehéren:
Szaladtak az évek, év tünt év nyomában,
A rongyból, a sárból föl a napba néztem.
Lassan, ifjuságom virága kifeslett —
Nem volt az liliom se pünkösdi rózsa,
Este nyitott kelyhe. reggelre lepergett:
Szegény ifjuságom, elhervadt futóka!

Sötét éjszakában nehéz felhők szállnak,
Köztük az égnek egy piczi foltja kéklik;
Sűrü borulásán nehéz éjszakának
Egyetlenegy csillag piros tüze fénylik.
Távoli mennydörgés mormolását hallom,
Nehéz esőcseppek hullanak a réten,
De ragyog a csillag azon az egy folton...
Aranyos csillagom. édes feleségem!

Te, te, lelkem mása, éltem rózsabokra,
Nehéz-e a teher, mit válladra tettem?
Súlyos-e neked is éltünk baja-gondja,
Meddig viseljük még, elbirjuk-e ketten?
Ránczba borul, látod, gondviselte képem,
Barna kezeimet feltöri a munka,
S mégis alig élünk, megkopva, szegényen,
Minden nap bevési nyomát homlokunkra.

Ki érti meg az én elviselt ruhámat,
Beborult homlokom sűrü verejtékét?
''Ki hallja'', ha sűrü sohajtásom támad
S remegve várom a holnap érkezését?
Tudja-e ''valaki'', hogy nagy éjszakékon
Nyitva tartja szemem szegénységem gondja?
Tudja-e valaki, micsoda kín látnom,
Mikor panaszkodik kis fiaim rongya?

…De jó, hogy messze vagy öreg édes anyám,
Örökös zsellérül roskadozó házba’, —
Régi zokogásod megint meghallanám,
Kopott életembe ha szemed belátna.
Összejöttök, tudom, teli ho1dvilágon,
Szegény atyafiak szavadra hallgatnak —
S te beszéled nekik, s örömköny pilládon:
« Milyen jó sora van most az én fiamnak! »
</poem>

[[kategória:versek]]