Revision 85780 of "A szomorúfűz legendája" on huwikisource

{{fej
| szerző     = Móra István
| fordító    = 
| cím        = A szomorúfűz legendája
| szakasz    =
| előző      =
| következő  =
| kulcs      = Aszomorufuzlegendaja
| megjegyzés = 1895
{{kiadás}} {{szövegminőség|75%}}
}}
<poem>
Egy vén fa állt, sűrű, setét, 
Pilátus tágas udvarában, 
Évszázadok történetét 
Hordván bevésve cser hajában;
Emberderéknyi ágai
Még izmosodtak évről-évre 
S az újdonat hajtásai 
Merészen néztek föl az égre. 

Ha támadt búgó fergeteg, 
E fát a villám megkímélte, 
Őt látva, a merész szelek 
Megszégyenülve álltak félre; 
Midőn aszajtó nap sütött, 
Ezreknek nyújt ez a fa árnyat 
S hajlékot a galyak között 
Egész sereg dalos madárnak. 

...Távolrul a Sión alatt 
Morajjá zendül vad tömegnek, 
S mint a megindult áradat: 
Erősb, erősb, a mint közelget. 
Zúdít szilaj szidalmakat 
Az elfogott Krisztus fejére, 
Egy fölgyógyított inszakadt 
Vetett kolonczot szent kezére. 

És költ reája csúfnevet, 
Kinek megoldá szótlan nyelvét, 
Hajít felé sarat, követ, 
Kinek szemét nyitá ki nem rég; 
A megtisztított poklosok, 
A fölkelt bénák mind segítnek, 
S ordítnak a kolomposok: 
Császár barátja, fogd, feszítsd meg I 

A míg üvölt a sok pribék, 
Pilátus udvarát belepve: 
Megvítta már ennek szivét 
Hazug papoknak kígyó nyelve, 
A cselszövénybe bár belát, 
Az árnak ellenállni nem mert 
S kölletlenül parancsot ád: 
Botozzátok meg azt az embert...

Odébb, adott parancs szerént, 
Az ősi fához mén egy szolga: 
Nyalábra gyűjtött vesszejét 
Gyakorlott kézzel gúzsba fonja; 
Csomóba gyűrte a hegyit, 
Suhintott egyet jobbra-balra, — 
A tépett áldozat pedig: 
Imádkozván, borult le arczra...

Megint ordít a csőcselék : 
Kevés nekünk, feszítsd meg őtet! 
A biró megmosá kezét 
És — engedett a zendülőknek, 
S a vérszemet kapott tömeg 
Felindul a Kálváriára, — 
Dehogy, dehogy figyelte meg: 
Mivé lett a Pilátus fája? 

A sűrűben elhallgatott 
Csicsergő szája a madárnak, 
Ott hagyva fészket, magzatot, 
A kis lakók elbujdosának. 
Hol a gyalázat vesszejét 
Karddal metszé a durva szolga: 
Viz önti el a seb helyét 
S csurog, minkéntha könnye folyna. 

Nem törtet a sugár sudár 
Többé az ég felé merészen; 
Egész a földig búzta már 
Minden gályát a bú, a szégyen. 
Előbb hatalmas termete 
Alázkodik, roskad, megernyed, 
Siratja sápadt levele, 
Hogy az a vessző rajta termett…

A négyfelé fúvó szelek 
Az új fa magját szárnyra vették, 
S a hol kikelt, az emberek 
A csüggeteg fát megszerették. 
Ültettem én is gyászfüzet 
Öreg szülém alvó-helyére:
Ki ezt a szent történetet 
Egyszer gyerekszivembe véste.
</poem>

[[kategória:versek]]