Revision 85784 of "Menjek-e, ne menjek?..." on huwikisource

{{fej
| szerző     = Móra István
| fordító    = 
| cím        = Menjek-e, ne menjek?...
| szakasz    =
| előző      =
| következő  =
| kulcs      = Menjekenemenjek
| megjegyzés = 1895
{{kiadás}} {{szövegminőség|75%}}
}}
<poem>
Menjek-e, ne menjek? — Tusakszik a lelkem
Marasztaló múlttal, biztató jövővel,
Fölkelt álmaimnak kibontva a szárnyuk,
S a csöndes valóság visszahúz erővel.
Babylon előttem, tele fénynyel, zajjal,
Ösmeretlenségét áhitom, ohajtom, —
Mögöttem a puszta, — minden kis fűszála
Belém kötözködik, hogy visszaragadjon.

Menjek-e, ne menjek? — itt faragták bölcsőm,
Ide köt a szívem első dobbanása;
Ide nyomorgásunk, ide örömeink,
Itt sarjadt szerelmünk termő rózsafája.
Itt izmosodám meg, harminczas időmnek
Most van kalászbontó meleg nyara éppen, —
Megél-e a virág, hoz-e a fa lombot,
Ültetve július rekkenő hevében?

Menjek-e, ne menjek? — Mindig úgy beczéztek,
Tenyerükön hordtak ez egyszerű népek, —
Vérem az ő vérük, nyelvem az ő nyelvök,
Érzem: a szivükrő1 leszakadni vétek...
Lehajtja fejét a barna pásztorember,
Ahogy kezem nyujtom neki búcsuzóra,
Vád a kézfogása, panasz a beszéde:
— Nincs is a szegénynek igaz szószólója...

Menjek-e, ne menjek? — Kint a rétbe’ járok,
Tisza vadon partján, senki mezejében,
Bújó szederinda megakasztja lábam,
Koránti gyümölcsét kinálja letépnem.
Hangos sárgarigó, régi jó pajtásom,
Kiül fiával a topolyfa hegyére, —
Mintha dicsekednék gyönyörűségével,
Utánam rikolgat: ugyan vegyem észre.

Menjek-e, ne menjek? — Ezek a virágok
Gyerekkorom óta illatoznak nékem;
Nyúlszemű gu1yások, nagyalhatú csőszök
Tanitották őket szólítani néven.
Itt a fodormenta, ott az ezerjófű,
(Ki maga ta1á1 rá, meg csak azt gyógyítja),
Ez a lakatnyitó, amaz ott a vérfej,
Ki a káros embert nyomba igazítja.

Menjek-e, ne menjek? — A halásztanyánál
Nem uzsonnáztak meg, mintha vártak volna;
Ha oda nem ülnék az avas bográcshoz:
Tisztes halászgazda bizony megorrolna.
Aztán pipaszónál elmesélem nékik
Jó paraszti módon orszag-vi1ág dolgát,
Mi hogy meg ne ártson, búfelejtetőnek
Elfújunk hegyibe valami víg nótát.

Menjek-e, ne menjek? — Ki tanít meg engem
Nótára, mesére, ha elmegyek innet?
Ki födi fel igaz, keresetlen kézzel
Mi ezer bajunkat, magyar sebeinket?
S ki altatja el a panaszosok jajját
Csitító szavának tűröm-o1ajával?
Oh, egy eleven szó többet ér a népnek,
Mint a bölcsek könyve egész garmadával.

Menjek-e, ne menjek? — Este, öreg este
Mi minden ujság vár itt, e puha fészken:
Téglás galambunknak visszajött a párja,
Az újfajta libánk megszokott egészen.
Laczi megtalálta elveszett biesakját,
Józsi falovának kihibbant a lába…
— Hadd el édes szivem, hol terítsek apjuk:
Jó lesz-e a kertben, vagy be a tornáczba?

Menjek-e, ne menjek? — Tele kertem fával,
Magam oltogattam, magam nyesegettem,
Elhagyjam-e őket, mikor még javának
Virágát se láttam, gyümölcsét sem ettem?
Lesz-e Babylonnak a számomra telke,
A hol így panyókán sétálhatok este?
A hol furulyáljak, a hol apróságom
Szárnyaszabadjára jó kedvét tölthesse?

…Menjek-e, ne menjek? Tusakszik a lelkem
Marasztó jelennel, ingerlő jövővel,
Fölkelt vágyaimnak szárnyai kibontvák,
Sebes szelet vernek, fölvisznek erővel.
Multam, édes multam ezer kötelékkel
Kapaszkodik belém, hogy visszaragadjon, —
Szálljatok szárnyaim, föl, föl Babylonba:
Ösmeretlenségét szomjuzom, ohajtom!
</poem>

[[kategória:versek]]