Difference between revisions 81112 and 81114 on huwikisource

{{fej
| szerző     =Antoine de Montchrestien 
| fordító    =Újfalusi Németh Jenő 
| cím        =[[Gazdaságpolitikai értekezés]] (1615)
| szakasz    =A MECHANIKUS MŰVÉSZETEK HASZNOSSÁGÁRÓL ÉS A MANUFAKTÚRÁK SZABÁLYOZÁSÁRÓL
| előző      =
| következő  =A RENDEK
| megjegyzés =A fordítás alapja: Antoine de Montchrestien: Traicté de l’oeconomie politique. Édition critique par François Billancois. Librairie Droz, Genève, 1999. Série: Les classiques de la pensée politique; 
(contracted; show full)ett, hogy hozzájárul a királyság erősítéséhez. Ezek a jó mozzanatok, amelyeket kétségtelenül Isten oltott a szívébe népe java érdekében, különböző hatásokat váltottak ki. Királyi gondoskodása átáramlott az állam minden tagján, és eljutott mindenkihez, aki valamilyen mértékben hozzá akart járulni a nagyságához. Voltak olyan kezdeményezések, amelyek hasznot hoztak, mások nem, de mindentől függetlenül nagy és jó uralkodónak kell őt elismernünk. – Aki annyi mindent kísérel meg, nem teljesülhet minden óhaja.



=== BEHOZATALI TILALOM ===

A dicséretes törekvésből, ami hajtotta, és amelyet önöknek is örökölnie kellet a jogarral együtt, engedjék meg Felségetek, hogy kiemeljek egy nagyon figyelemre méltó pontot, amelynek kapcsán szinte magától értetődik, hogy mindannyian tévedünk. Magasabbra értékeljük a külföldi termékeket, mint a sajátunkéit, és nagyon távol keressük azt, ami kéznél van. Ha fantáziánk szerint a szomszéd feleségét szebbnek és kellemesebbnek látjuk, attól még nem kell megvetni és gyűlölni a sajátunkét. Érzelem nélkül kellene dönteni akkor is, ha egy jól mutató külföldi termék, egy jól mutató új arc, vagy egy ismeretlen dísz megtévesztené a látásunkat, és előtérbe helyezné azzal szemben, amit természetesen családilag megszoktunk. Mert ez esetben nem volna-e jobb egyszerűen hozzátenni (hisz lehetőségünk van rá) azt, ami nekünk tetszik, ami számunkra kézenfekvő, amit költség nélkül élvezhetünk, és megszerezhetünk veszély nélkül és konzerválhatunk veszteség nélkül.
 
Szeretném megértetni Felségetekkel, hogy Franciaország, amely az önök egyetlen szereleme és legnagyobb gyönyörűsége, bővelkedik olyan hasznos művészetekben és mesterségekben, amelyeket a külföldiek is gyakorolnak éppen úgy, mint mi, de be akarnak csapni bennünket, jogtalanul örökre ki akarják sajátítani itt született és jogos iparunkat. De ebből a tényből józan meggondolással – szemben a közvélekedéssel és a látszattal – bárki felismerheti, hogy nincs sem több, sem olyan tökéletes, vagy még különb iparuk, mint az, ami az önök kezében van. Amiben termékeik különböznek, az legfeljebb egy kis csillogás és felületes szépség, és ezt a mieink is tudnák biztosítani, ha nem hanyagolnák el, miközben meg vannak áldva mindenki másnál természetesebb és nagyobb tehetséggel, sajátos udvariassággal és kedvességgel. Csak egy hibájuk van, ha ez hiba, hogy nem tudnak sarlatánok lenni sem a kezükkel, sem a szavukkal. Nem drágítják valós lényegi értékük fölé a dolgokat a felesleges külszín segítségével; inkább jól dolgoznak, mint dicsekednének vele. Tegyünk hozzá egy bűnt, ami sajátosan jellemző rájuk: legtöbbjük nem képes értékelni valós tudását, ennél fogva saját maga kisebbítik önmagukat. Így azután inkább hibáik, mint erényeik miatt nem valósul meg munkájukban a kívánt rend, és ez kétségtelenül nagyon káros természetes tudásuk érvényesítésében.
 
Az ég és a Föld kiolthatatlan Napja (mondja Pindarosz ) szétteríti aranyló fényét. A Landes-ok  hangája éppen úgy megérzi ezt, mint a cédrusok vagy a fenyők. Nem vet meg semmilyen tárgyat, legyen az bármennyire közönséges vagy kicsi. Megszépít mindent, lévén ő maga a ragyogás. A jó gazdálkodás kiterjed a háztartás legalább való és legcsúnyább dolgaira is. És nagyon gyakran ebből van a legtöbb jövedelme.

A legkirályibb kormányzás, amelybe Felségetek belefoghatnak, az hogy helyreállítsák a rendet, ami teljesen szétesett, szabályozzák és elválasszák egymástól a zűrzavarosan keveredett mesterségeket, állítsák talpra a pénzforgalmat és a hosszú ideje megszakadt és megzavart kereskedelmet. Ha ezt a három területet ki tudják emelni a káoszból, ahol minden összekeveredik és biztosítani tudják számukra a tiszta és megfelelő formát, azzal dicsekedhetnek majd, hogy nagy művet hoztak létre, és ennek továbbgyűrűzése alattvalóik legyengített fémpénzeire végtelenül gazdag kincstárat, felbecsülhetetlen értéket, hihetetlenül nagy hasznot fog képezni.

A víz feltárásában, összegyűjtésében, elvezetésében tudós Herkules és sok más régi hérosz elismertették mindenkivel a tanulást és az időt, amelyet arra áldoztak, hogy forrásokat és bő vizű folyókat találjanak, hogy vízzel elláthassanak egy nagyvárost vagy megitathassanak mindentől elzárt táborban lévő embereket, hogy ezer és ezer helyen öntözhessék a szép kerteket és királyi gyümölcsösöket. Mennyivel több elismeréssel és méltó dicsérettel áraszthatnák el az emberek Felségeteket, ha ez által a három eszköz, mint három nyitott száj segítségével szétterítenék nem csupán egy helyen, hanem az egész Franciaországban a profitforrás zuhatagának eme három ágát, amelyekből végtelen számú alattvalójuk csillapíthatná a természetes nyereségvágy maró éhséget, és fürödhetnének benne, mint a gyönyör és a hiúság folyamában.
 
A földművelők közül sem az húz legtöbb hasznot a földművelésből, akinek a legtöbb földje van, hanem aki legjobban ismeri földje legkisebb darabkájának a tulajdonságait; mit érdemes leginkább az adott táblába vetni, és mikor kell megadni neki minden szükségeset. Egy állam gazdagsága sem kizárólag területének kiterjedésétől függ, sem a népessége számától, hanem attól, hogy ne maradjon egy darabka föld sem műveletlen, és mindenki okosan szervezve végezhesse feladatát. Semmilyen adminisztrációban sincs ártalmasabb hanyagság, mint nem ismerni azokat, akiket kormányoznak, és nem győződni meg arról, hogy természetük szerint mire a leginkább alkalmasak.
 
Platón szerint (akivel sok régi tudós egyetért) minden ember két géniuszt kapott a sorsától. Az egyik születését és életét uralja, a másik a megélhetését nyújtó foglalkozást, amelyet (ebben nem értek vele egyet), nagyon munkásnak és kevéssé hasznosnak tekint. Bárhogy is legyen, két fajta szerencsétlen és boldogtalan embert ismerünk: olyanokat, akik henyélnek, így nem hoznak hasznot az emberek közösségének, és olyanokat, akik úgy érzik, hogy mesterségük nem felel meg természetes hajlamuknak, és idejüket, meg fáradtságukat vesztegetik. Az első fajta nem csupán a lustaságában bűnös, hanem a természet ellen is lázad. Az ellen a törvény ellen, amely sérthetetlen, és amelyet követniük kellett volna születésüktől fogva. Az utóbbiak viszont megérdemlik együttérzésünket, amikor látjuk, hogy belső indíttatásuk ellenére olyan irányba mentek (homályos, villámszerűen gyors döntés következtében) amelyet követve minél messzibbre mennek, annál inkább eltévelyednek.
Minden ugyanarra a pontra megy vissza: egy államban úgy, mint egy családban a legszerencsésebb és legtöbb haszonnal jár, ha kímélettel és hajlamainak megfelelően bánnak az emberekkel. Annak alapján, amilyen kapcsolatban vannak egymással a hasznosság vonatkozásában és még sok más okból, amiket hosszú lenne most kifejteni, jogos állítani Arisztotelésszel és Xenophónnal  szemben, hogy nem lehet szétosztani a polisz gazdaságát anélkül, hogy az egészet, mint egészet szét ne darabolnák, és azzal sem, hogy amit ők a javak megszerzése tudásának neveznek, azonos a közösség és a családok esetében. Nem tudok eléggé csodálkozni azon, hogy egyébként nagyon ügyesen megírt politikai értekezéseikben elfeledkeztek a közháztartásról, amit pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni az állam szükségletei és kötelezettségei miatt.
 
Nagyon jelentős kapcsolat van a jól szervezett államokat alkotó csoportok és az állatok teste között. Az állatokat három egymástól elhatárolt képesség irányítja, amelyeket az orvosok lelkeknek neveznek. Az első a vegetatív (amiben közösek vagyunk a fákkal és minden más növénnyel), ami a májban és az ott képződő vérben lakozik. Ez táplálja a testet, és a vénák által eljuttatott vérrel a végtagokat. A földművesek és a földdel dolgozó kétkezi munkások töltik be a vegetatív lélek szerepét a közösségben. A második az érző lélek, amely a szívben helyezkedik el, ez a forrása a természetes melegnek, és a szívből árad az egész testbe az artériákon keresztül. Az államban a kézművesek és a mesteremberek töltik be ezt a szerepet. A harmadik a lelki, amely az agyban található, ahonnan az ösztönöket és cselekvéseket irányítja az elágazó idegrendszer révén, és teszi lehetővé a mozgást. Sok okból ezt a szerepet töltik be a kereskedők a civil közösségben.

=== A LEGSZÜKSÉGESEBB MESTERSÉGEK ÁLTALÁBAN ===

Ez a három embercsoport – a földműves, a kézműves és a kereskedő – táplálja, tartja fenn és gondozza az egész államot. Általuk jön létre, és tőlük származik minden jövedelem.  Szerepük olyan, mint a testben az emésztés: értékesebbé alakít. Mert a csilipaprika finomabb, mint az élelmek, a vér finomabb, mint a csilipaprika; az artériák vére finomabb, mint az egyszerű vér, az u. n. állati lelkek finomabbak, mint az arteriális vér. Így van megalkotva a természetes gazdaság.
 
A közösségben létrejött minden gazdagság léte e három különbözően megbecsült társadalmi csoportnak köszönhető, amelyek mintegy kézből kézbe adva láncszerűen hozzák létre és tökéletesítik a profitot, amelynek természetes alanya, mint két soha ki nem apadó patak, a kéz és a szellem, hol külön-külön, hol együtt. Akár egyiket, akár a másikat nézzük, az ön népei a legélénkebb és legbőségesebb forrással rendelkeznek. Nem kell értük a szomszédokhoz menniük. Kolerikus jelleműek, ami Galiénosz  szerint óvatosságot, bölcs óvatosságot jelent a tárgyalások során és aktivitást a munkában. Nem kell hátrányukra következtetni abból, hogy több neves ember, majd utánuk Cézár, Tacitus  és Pollion  könnyelműeknek tekintették őket. Annál is kevésbé, mivel – ha mélyére nézünk eme okos, bár nem feltétlenül javunkra elfogult szerzők szándékainak – megállapíthatjuk, hogy ez a jelző inkább dicsérő, mint sértő a számunkra; ezzel a többféleképpen értelmezhető szóval arra a természetes vidámságra és gyors észjárásra utalnak, ami minden dolgunkban megnyilvánul. Mert a valóság az, hogy nincs a világon élesebb eszű nemzet, mint a francia, amely fegyverforgatásra, bölcsészetre, kereskedelemre és mesterségekre alkalmasabb volna nála. Felségetek is tapasztalhatják ezt nap, mint nap Párizsuk utcáin, hogy az nem csak egy város, hanem maga is egy nemzet, mint Arisztotelész Babilont nevezte; és, hogy rajta is túltegyünk, igazság szerint nem is egy nemzet, hanem egy világ.

Ami a fegyveres dicsőséget illeti, ez kétezer év óta a lándzsa hegyére van írva. A bölcsészet kapcsán pedig főként a szónoklat terén a híres athéniak és a nagy Róma óta senki sem vitatja el; ez utóbbiban miénk az elsőség. Az áruk és az ezzel foglalkozó emberek bőségét tekintve mondhatjuk, hogy több kereskedő és több piacra vitt termék van Franciaországban, mint bármely más királyságban, vagy mint haszontalan levél és gyom. Ami a kézműves ipart illeti, minden más nép nekünk köszönheti. És sok olyan is van, amivel mások nem rendelkeznek, és jelenleg is a miénk az elsőbbség jogán. Az egyetlen dolog, ami hiányzik neked, ó hatalmas ország: az önismereted és erőd hasznosítása.

Felségeteknek szellemi értelemben egyetlen dolgot kell óhajtaniuk. Hogy írástudóik (mert ezek általában a legműveltebbek) ne maradjanak folytonosan odaláncolva a kaukázusi sziklához!  Vagy, ne maradjanak állandóan ama bizonyos sziget lótuszevőinek  a csábításában! A tudomány nem szobrász, aki mozdulatlan hideg szobrokat készít, hogy valamiféle talapzatra állítsa azokat. Inkább egy szép szerető, aki megdobogtatja a férfiszíveket, és érzékennyé teszi szép dolgok iránt. Nagy lendületet és gyors cselekvési szándékot oltva beléjük, amely becsület megszerzésére készteti őket. Egy sor olyan dologra, ami a közösség számára is hasznos. A becsületes cselekvés szándékára. Bátor és őszinte cselekvésre készteti őket, magabiztosságra, őszinte jóságra, a halhatatlan dicsőségre, amely bátor tettekből születik.

A megbecsülés táplálja a mesterségeket, és a mesterségek táplálják az embereket. A szeretet, amely nagy uralkodóikból, hercegeikből és hűbéruraikból árad feléjük, adja az őket fenntartó erőt.. Ahogy a festészet és a szobrászat virágzott Görögországban és Ázsiában Nagy Sándor alatt, úgy lett tekintélyes a bölcsészet a hatalmas Ferenc király  idején. És később, napjainkban, felvirágzott a fegyverek és a remek struktúrájú épületek kora nagy Henrikünk  alatt.

Amikor Felségetek felkarolják a tehetséges és művelt embereket, és kiemelik őket a nép tömegéből, ahol a fatális szükség miatt elnyomva és rejtve vannak, ezer örökké áradó profitforrást fognak nyitni Felségetek dicsőségére és hasznára. Azután pedig, amikor ez a Patrokloszénál  is értékesebb aranyforrás elindul nem csupán ebben a királyságban, hanem innen kiindulva az egész világon, jönni fognak az emberek a föld két végéről, hogy ebből igyanak és oltsák szomjukat, de az önök természetes alattvalói lesznek mindenki közül az elsők. Mert soha nem lehet ésszerű sem jogilag, sem szokás alapján, hogy a külföldiek azonos privilégiumokkal és versenyfeltételekkel rendelkezve konkurensei legyenek a polgároknak. Az emberi társadalom azt kívánja tőlünk, hogy mindenkivel jót tegyünk, de főképpen a saját polgárainkkal. Ebben a vonatkozásban szükségünk lenne egy pici angol jellemre.

Szolón, a nagy üzletember és híres alkusz nem meggondolatlanul vezetett be egy törvényt, mely szerint nem kaphatott olyan ember polgárjogot Athénban, akit nem száműztek a hazájából. A mi XII. Lajos  királyunk lehetővé tette olyanok számára is, hogy a mi jogainkban részesedjenek, akiket Szolón kizárt volna a köztársaságából, de megfosztotta minden honossági jogától azokat a személyeket, akik elhagyták királyságát. A római törvények alapján a külföldieknek nem volt joguk az örökségben részesedni. Miután kiszívták a hazaiak vérét és velejét, nem fizethetnék ki őket csőd, vagy vagyonmentés estén? Bizonyos okok miatt ki lehet zárni őket jogaikból akár béke, akár háborús időkben, de be is lehet fogadni őket bizonyos feltételekkel. Mint mindig is volt, legyen szabadabb befogadásuk nálunk, mint bárhol másutt a világon, de legalább a kereskedési lehetőségeik, és ügynöki joguk legyen korlátozva és körülhatárolva. Lükurgosz,  (hogy eltávolítsa az aranyat és az ezüstöt Spártából), száműzte a külföldieket. Nekünk nem kell idáig menni, hogy Franciaországban tartsuk. A görögök régen az ilyeneket ellenségnek tekintették, mint ahogy a latinok is, amint erre Cicero  Tizenkét táblája is utal. Napi szóhasználatunkkal ma is „hostes”-nek, befogadottaknak nevezzük őket.

Vannak korszakok, amikor az államérdek azt követeli az uralkodóktól, hogy vonzzák ezeket az embereket. Thészeusz  mindenkinek megadta a polgárjogot, aki Athénba akart költözni, csodálatosan meg is nőtt a lakosság. Romulus  azzal kezdte, hogy menedéket biztosított mindenféle bűnözőnek, így gyorsan benépesítette városának külső övezetét (amely azután átvette a hatalmat az egész város felett). A velenceiek befogadva minden halászt és más hajótöröttet benépesítették és felvirágoztatták a mocsarukat. Az egyiptomi Alexandria alapítója által a polgároknak biztosított sérthetetlenség révén néhány év alatt a világ egyik legszebb és legvirágzóbb városa lett. A mi XI. Lajosunk  így népesítette be újra Bordeaux-t, megengedve az angolok kivételével minden külföldinek, akár barátok, akár ellenségek voltak, hogy élvezzék privilégiumait. Richard,  Anglia királya így népesítette be kézművesekkel és kereskedőkkel legfontosabb városát, Londont, megadva a helyiek jogait mindazoknak, akik ott laktak legalább tíz éve. I. Ferenc nagy királyunk, aki Normandiában kiépítette Le Havre városát, így telepített le az új falakon belül rövid idő alatt sok-sok családot, akiknek mentességet adott.

Most, hogy Franciaországban már nincs üres hely, amint a természetben sem, önöknek már nem kell királyi szellemüket azzal fárasztani, hogy külföldieket hívjanak be. Jönnek elegen saját elhatározásukból, de nem azért hogy hozzanak, hanem hogy vigyenek. Felségeteknek csak az a feladata, hogy egy kicsit szívesebben és jobban fogadják azokat, akik, mintegy a mi polgárságunknak fizetséget adva valami új hasznos és előnyös ipart honosítanak meg nálunk. Erre késztetnek szomszédaink, akik jobban hasznosítanak bennünket, mint mi saját magunkat. Egy értelmes embernek mindenütt birtokolnia kell természet adta jogát.  Gyakran ugyanis annyi a távolság két ember, mint az ember és az állat között.

Minden dolgok között a verseny késztet a legjobb teljesítményre. Általa tudnak az emberek minden mesterséget a tökéletességig fejleszteni. Nincs jobb eszköz a gyakorlatban eljutni a csúcsig, mint az ipari konkurencia, mint ahogy nincs más lehetőség becsületet és díjat nyerni a kopjatörésben. A legszorosabb önvédelemre késztet körültekintően végiggondolni mindent, ami segíti és megkönnyíti a mesterséget, valamint jól megszervezni a munkát. Ez történik a színtársulatok esetében is, amelyek hanyagul, rosszul szavalva, próbák nélkül adják elő, amit tudnak, ha egyedül játszanak a városban, de amint egy másik kompánia is megjelenik, a verseny a lehető legnagyobb erőfeszítésre készteti őket, nem csupán jobban felkészülnek, de eszközeiket is felfrissítik, lelkesen játszanak, és mindent beleadnak, amire csak képesek.

Ebben a közös munkában, amely oly sok művességre és mesterségre oszlik, főként egy dologra kell figyelni alattvalóiknál: egy kézben ne keveredjen és szóródjék nagyon sok tevékenység. A németek és a flamandok a leginkább utánozhatók, mert ők szívesen egy területre összpontosítanak. Így ők sikeresebbek, mint a mi franciáink, akik egyszerre akarnak mindent csinálni – rosszul. Ez nagyon akadályozza őket, és el is téríti a helyes útról, amely tökéletességre vinne egy speciális területet. Az újító szellem gyengébb, ha túl sok mindenre figyel, és sem ideje, sem ereje nincs, hogy a helyes utat keresse, amikor vagy a szükség, vagy a kíváncsiság viszi örvénybe.

Ennek gyógyítása valamint állhatatlanságra és csapongásra való hajlamunk megakadályozása céljából, ha ez úgy tetszik Felségeteknek, engedélyezzék Franciaország különböző vidékein sok olyan mesterség műhelyeit létrehozni, amelyekre mindenütt egyetemesen szükség van, átadva ezek felügyeletét és vezetését tisztességes és hasznos privilégiumok biztosításával megfelelően képzett intelligens embereknek abból a célból, hogy ezek ésszerűen elosszák a feladatokat és a munkát a kézművesek között képességüknek és természetes adottságaiknak megfelelően. És ebből a jól megalapozott rendeletből meg fog születni a művészetek és mesterségek kifinomult tudománya és kiváló gyakorlata alattvalóik javára és hasznára, az önök bölcsességének bizonyságára és Franciaország dicsőségére.

Ami a többi szabályt illeti, Felségeteknek csak jóvá kellene hagyni, és akkor a mű kész. A király szava hatalom. És ki kérdezheti meg: „Mit teszel?” Egyébként, a szép, jó és biztos szellemek, akikről beszéltem (és akikből bőségesen található ebben a királyságban), boldogan bevetnék tudományuk legjavát, és gyakorlatuk legmegbízhatóbb elemeit. Önként nyitnák meg tudásukat önök előtt vagy egyszerűen becsületből, vagy miután már felmutattak valamit képességükből esetleges alkalmazásuk céljából. Mert ki ne unná már a tétlenséget, amire a többség kényszerül hasznot hozó tevékenység hiányában? Nehéz dolog semmit sem csinálni. Ezt a tétlenséget hívják élve temetésnek. Minden erény természeténél fogva cselekvéshez kötődik, megszokáshoz és elhatározáshoz. És minden munka, bármilyen is legyen az, elvezethet a tökéletességig. A vízszerző Klanthész, a malmot hajtó Epiktétosz  rá a bizonyíték. Thalész  árulta az olajait, Szolón  kereskedett.
 
Mint ahogy hogy a mindenben természet beleültette az állatokba is az élvezet magvait, amelyek élet és fajuk fenntartásukhoz szükségesek, megadta nekik a kölcsönös szeretet, hogy megvédjék és fenntartsák egymást. Azért van különbség az állat és az ember között abban, hogy az  állat csak a jelenhez alkalmazkodik, csupán érzékei tárgyaira támaszkodva, csak nagyon gyenge emlékezetére a múltra vonatkozóan, és nincs semmi előrelátása. Az értelmes beszéddel rendelkező ember óhajtja ismerni az okokat, meg tudja ítélni a következményeket, el tudja képzelni a véletlen akadályokat, fel tudja mérni a haladást, a hasonlóságokat, össze tudja mérni a múltat a jelennel, és munkával javítani a hibákat, hogy meg tudja szerezni, amit jónak tekint nem csupán a maga, de az utódok számára is. Előfordul, hogy mintegy önmaga kiterjesztése céljából elfogja a közszolgálat vágya. Úgy érzi – mint Platón írja Architasnak,  hogy nem csupán önmagának született, hanem a hazájának, amelyhez mindenféle érzelem és segíteni akarás kapcsolódik. Ami azt is jelenti, hogy életének kisebb részét tarja meg magának, a nagyobbat szívesen áldozza a többiekre. Ezért nevezik az embert a szó szoros értelmében társadalmi és politikai lénynek.
De, mivel nem vagyunk tökéletesek és nem élünk tökéletes személyek között, beszéljünk erről a pontról a világ folyása szerint, ahol mindenki a profitot keresi, és a szemét arra fordítja, ahol felcsillanni látja a haszon szikráját, amire az ember törekszik természeténél fogva, az éhség vagy szokás miatt, amit második természetnek is neveznek. A legügyesebb és a kereskedelemmel foglalkozó könyveket sokat tanulmányozó emberek a napi közös tapasztalattól meggyőzve állították, hogy az egyes emberek által egyénileg érzett különböző szükségletek voltak a fő okozói a nagy közösségek létrejöttének. Mert a legközönségesebb kapcsolat és a leggyakoribb csoportosulás a kölcsönös segítségen és szolgálaton alapszik, amit egymásnak kézből kézbe adnak. De oly módon, hogy mindenkit inkább a saját profitja hajt, és mellette létezik egy általános motiváció, amit anélkül, hogy számolna vele, az első hajtóerő természete ad neki. Merkúr  állandóan tévelygett a világban ide-oda, de soha nem távolodott el a Naptól. Oly sok ember megannyi küszködésének, munkájának egyetlen célja van: a nyereség. A kereskedés egész körforgása erre az egy pontra irányul; e nélkül mozgás sincs.

=== MEZŐGAZDASÁG ===

Létünket a természet adja; jólétünket részben a fegyelem, részben az alkotás biztosítja. Nem szólva most a fegyelemről, amely, ha olyan könnyen megvalósulhatna, amennyire szeretnénk, egységesnek kellene lennie és egyenlő mindnyájunkban. Bármilyen fontos is legyen az állam számára, hogy mindenki jól és becsületesen éljen, álljunk meg a művészeteknél, amelyek, mint mondtuk, olyan sokfélék az emberek között, mint amennyire a különbözök az életvitelek. Általánosságban szólva működésük szerint azokra szűkítem mondanivalómat, amelyek a szükségest, a hasznost, az illendőt és a kellemest nyújtják nekünk, annál is inkább, mivel mindegyik valamilyen célért dolgozik, és főként ezek a célok. Ha az eredetig akarunk visszamenni: azóta, hogy ősszüleink bűne miatt a föld arra lett kárhoztatva, hogy csak gaz és tüskés bokor borítsa, a fáradtságot és a munkát mintegy örökségként kaptuk e parancs következtében: „Orcád verítékével egyed a te kenyeredet.” Így lett az élet és a munka elválaszthatatlan. Ezért nem élhetünk táplálék nélkül, és nem tudjuk megkapni az ételeket a föld megművelése nélkül, és az emberek tőle veszik el étküket, éppen úgy, ahogy mindenki természettől adva az anyjából él. Innen van a földművelés, amely folyton a föld terméketlensége ellen harcol, és kényszeríti neki is jót téve, hogy megjutalmazza őt a rá áldozott sok munkáért, és fizesse meg a kölcsön után a kamatot. Ezért kötelező a növény gondozása, a szőlő és a gyümölcsfák ápolása. Innen vannak a csatornák a legelők öntözésére, hogy a füvek kicsírázzanak és növekedjenek. Ebből következik állatok őrzésének és etetésének a kötelezettsége, amelyek húsát esszük, és lenyúzzuk bőrüket, hogy öltözhessünk. Főként ezek a dolgok foglalják el a falusi életet, amelynek a mezőgazdaság a munkája és a tudománya. Ha azt az alapszabályt elfogadjuk, hogy ami a legrégebbi az a legjobb, akkor a mezőgazdaság bizonyosan minden másnál kiválóbb. A régiek szentnek tartották, és sérthetetlennek, akik pedig gyakorolják, azok nyugodtak és türelmesek, az egyszerűség hívei, ellenségei a zűrzavarnak és mindenféle ellenségeskedésnek. Arisztotelész erre utalva mondta, hogy a nép nagyobb részét nekik kell alkotni. A világ kezdetén csak ezt művelték (ha hozzáadjuk az állatok táplálását). Mert Káin földműves volt, Ábel meg birkapásztor. Egészen Noéig, emberiség második atyjáig, aki először ültetett szőlőt. Az özönvíz után egészen Ábrahámig,  akit a szentírás pásztor-királynak nevez, majd héber utódain keresztül egészen Saulig,  aki még királlyá választása után sem hagyott fel a pásztorsággal. Ugyanott van írva, hogy amint elkezdett marhatenyésztéssel foglalkozni, hozták neki a hírt az ellenség közeledtéről. Mivel minden társadalom emberekből áll, az emberek pedig nem tudnak élni táplálkozás nélkül, és a föld termésének felhasználása nélkül nem tudnak táplálkozni, szükséges, hogy legyen földművelő, aki vet, arat, és aki kereskedik.

:Ó lusta Perzsia, ki nem termelsz semmi!
:Műveld a földedet, vagy nem eszel semmit
:Isten neked adta, ne várd más kezéből
:Ne várd más kezéből napi kenyeredet
:Szomszédod visszadob minden kérésedet, 
:Hiába hajtod meg mélyen a fejedet;
:El nem érsz semmit sem, bármily szépen beszélsz,
:Amíg idejében munkádból, meg nem élsz.
  
Ez Hésziodosz  tanácsa, amelyre mindenkinek figyelnie kell abban a közösségben, amelybe születünk: rendelkeznünk kell azzal, amiből megélünk. Mert sokkal inkább megfelel a természetnek, ha adunk, mint ha kapunk. Aki ad, az szabad és úr. Aki kap, azt rabszolgának nézik. Ha csak nem kölcsönös kéztől kézig megvalósuló segítségről van szó.

Romulus az új köztársaságot földművelőkből és katonákból hozta létre. És Numa  – mint mondja Plutarchos  a rómaiakat a mezőgazdaság, a béke, és a becsületesség irányába vitte. Célja bizonyára az volt, hogy egy vallásos és békés államot teremtsen. Mert ezek a foglalkozások bármely másnál alkalmasabbak, hogy elérhető legyen ez a cél. Arisztotelész, kutatva az emberek erkölcseit, a földművelőket, és az állattenyésztők erkölcsét tekintette a legegyszerűbbnek, legkönnyebben követhetőnek, a legkevésbé gyanúsnak és veszélyesnek. Lévén, hogy nagyjából csak annyival rendelkeznek, ami fenntartásukhoz szükséges, munkájukhoz ragaszkodnak, és nem kívánják a másét. És szívesebben végzik a munkájukat, mintsem a világ hiúságai érdekelné őket. Többre értékelik a profitot, mint a nemesi becsületet, és ebből kifolyólag képesek feltörekvésre.  Ha hagyják őket saját ügyeikkel foglalkozni, és nem veszik el javaikat erőszakkal, türelmesen elviselnek maguk felett minden uralmat. Sőt (mivel a testük megkeményedett a munkától, megszokták elviselni a hideget és a meleget, elviselni az éhséget és a szomjúságot, az alvást a szabad ég alatt és a korai kelést) a katonáskodásra is nagyon alkalmasnak tartotta őket. És Cato  ez a bölcs római mondta, hogy közöttük születnek nagyon erős emberek, és nagyon éber katonák.

Természetesen, a rusztikus élet megelőzi a városit, ahonnan csak a lealjasodás jön. Amely most, ahogy látni lehet, fehér gyapjú, amelyen az ravaszság színfoltjai láthatók. De az államnak így is úgy is szüksége van a munkájára.

:Meg kell elégedned levegőt legelni
:Ha a termőföldet nem fogod művelni.

Röviden: a földművelést (ez a véleménye Arisztotelésznek és Catónak is), úgy kell értékelni, mint minden gazdagság forrását, beleértve vagy vele együtt említve az állatállományt is, ami a legnagyobb jövedelmet hozta a régieknek, főként azon királyoknak, akikről Varro  azt írta, hogy Szaturnusz  fajába tartoztak. Azért készíttetett Thészeusz  Athénban ökör címerű pénzt, hogy biztassa a polgárokat a földművelésre. És Servius Tullius  Rómában egy bárányt metszetett a pénzre, hogy a rómaiak többet törődjenek a birkákkal és jobban gondozzák őket, így lehettek képesek megszerezni az élet fenntartásához legszükségesebbeket. Cicero szerint is úgy tudták naggyá és erőssé tenni az örökölt kicsi és gyenge közösséget, hogy jól megművelték és táplálták földjüket, azért, hogy ne legyenek kénytelenek másoknak udvarolni alapvető táplálékokért.
A megélhetésért szükséges munkából a múlt legnagyobb emberei erényt csináltak. És a földművelőt a legártatlanabbnak tekintették, akik önként dolgoznak mások hasznára és saját megelégedésükre. A görögök között a filozófusok, a perzsák között a királyok, a rómaiaknál a hadvezérek és a császárok látták így. Például Q. Cincinnatus,  akit az ekétől hívtak el a diktatúra Portius Cato, Serranus  és sokan mások, amikor leváltották őket köztisztségükből, visszatértek a mezei munkához, hogy abból éljenek, és azt maguk hasznosítsák. Kétséges-e, hogy a talaj örült a régi szép időkben, amikor ilyen diadalmas kezek ápolták? Hogy örült és dicsőségnek tekintette, hogy babérkoronát viselő emberek sebezték meg? De mindent felülmúló bizonyítékként, hogy a  dicső rómaiak meggyire megbecsülték, a vidéki és mezei életet, nevezzük meg csupán Fabies-t Lentules-t, Pistos-t, Tuberons-t; a Taur családot, a Vitellus-okat, a Porciákat, a Statiliseket … Mindannyian földműves eredetűek voltak.
Apáink idején a jómódú emberek és a nemesek is vidéken éltek megelégedetten, és nagy nyugalomban. Mióta a városok kedveltebbek lettek, növekedett a gonoszság, kialakult a tétlenség, a luxus elharapódzott, és lustaság lett a divat. Nálunk most, mint a thespieneknél  szégyen a földet művelni. Akik ezt csinálják, azokat nemtelen közönséges senkiknek tekintik. Mi tudta megváltoztatni a dolgokat? A gondolkodás vagy a közhiedelem? Az erény vagy a bűn? Úgy látom, hogy nagy büdös medencében vagyunk beágyazva, és elhagytuk atyáink táplálék, elégedettség, profit és becsületforrásait. Sasokból hárpiákká lettünk. Átalakultunk valamiféle Kirké  által oroszlánból disznóvá. Micsoda változás! És mi nyomorultak, jól érezzük magunkat benne, sőt még dicsőséget is csinálunk belőle! Sok milliónyi ember közül, ha lehet találni egyetlen Odisszeuszt. Túl sok a Herkules Iole- ban és Omphale-nál . De kevesen viselik jogosan Néméenne bőrét. Mindent elfoglalnak a szörnyek. A Busírok,  a Cacusok  visszatérnek a világba. És nem tudom, ki lesz képes kiüldözni őket… Térjünk vissza a tárgyunkra, és ez Felségetekről szól.
A földművelés és a földművelők eme megvetése ellenére, nem hiszem, hogy lenne a világon másik ország, ahol többet foglalkoznának az egyikkel, és több lenne a másikból, mint Franciaországban. Még többen foglalkoznának ezzel a nemes munkával, ha a többség hamis vagy hiábavaló becsülettől és gyakran illegitim nyereségvágytól hajtva nem törekedne Valami biztos zivatartól és vihartól fedett kikötőbe, vagyis a köztisztségek csapdájába, amelyek gyakorlása teljesen felesleges és szegénységbe dönt. Kénytelenek lennének hasznosítani saját földjeiket, amelyeket bérlőknek, csaló intézőknek, szolgáknak adnak ki bérbe, akik kimerítik a talaj termőképességét ahelyett, hogy tisztességesen megművelnék, és feljavítanák. Az igazság az, hogy a parasztjaink sokat degenerálódtak, és napról napra még rosszabbak lesznek. A földjeink is kezdik ezt megérezni, de ez a mi hibánk. Megfeledkeznek rólunk, ahogy mi megfeledkeztünk róluk; megvetnek bennünket, mint ahogy mi is megvetettük őket; nincs kedvük jót tenni azokkal, akik nekik a lehető legkevesebbet nyújtják vagy nyújtatják. Rabszolgáknak tekintjük őket, erre ők csak a látszatra teremnek. Ezért ne a rossz évszakokat, a csillagok rosszindulatát vádoljuk, bár még az is lehet, hogy azok is bosszút akarnak állni rajtunk; földjeink terméketlenségének közvetlen oka a földművesek szegénysége. Milyen kevesen vannak, akik birtokolják saját földjeiket! És teljes egészében másnak dolgozva elveszítik a kedvüket, hogy jó munkát végezzenek. És mily sokan vannak, akiket perek és jogi csalások következtében megfosztanak földjeiktől! És a föld felgazosodik elnyomva a jó vetéseket! És hányan vannak, akiknek az igás lovai az éhségtől pusztulnak el, ők maguk meg rosszul táplálkoznak? Hogyan lesznek így képesek lenyomni az eke szarvát?  Ezek a jelenségek évek óta tapasztalhatók, és folytatódnak a jövőben is, ha Felségetek jósága nem teremt rendet.

Mint ahogy a vizenyő mindig az alsó legbetegebb végtagokba száll le, a nép szenved mindig legjobban mindezen terhektől. Mondhatjuk, hogy a földművesek az állam lábai; mert ők tartják fenn és cipelik a test minden terhét. Felségeteknek meg kell óvni őket az kifáradástól, mert ha nem bírják tovább, belepusztul a fej és minden más testrész. Ha hiányoznának, a fej nem tudna többé oda menni, ahová akarna. Felségeteknek különösen nagy gondot kell fordítani rájuk. Révükön fizetik Felségetek a hadseregüket, tartják fenn a kaszárnyáikat, látják el az erődítményeiket, és töltik fel a kincstárukat. Belőlük él az önök nemessége, és ők táplálják a városokat. És ha úgy vesszük, még azt is mondhatjuk, hogy az államban olyan szerepet töltenek be, mint a testben a máj. A máj előállítja a vért, amely az életet szállítja a különböző testrészekbe; a földművesek pedig az életet fenntartó táplálékot szállítják. Felségeteknek tehát éppen úgy szüksége van a segítségükre, mint Felségetek alattvalóinak, akik mindannyian, – és erről meg vagyok győződve -, az egybe gyűlt három rend hangján a legalázatosabban kérve fordulnak Felségetekhez táplálóik érdekében, hogy a megérdemelt elégtételt megkapják a közösség számára gyakran izzadással és könnyel járó munkájukért. 

Ha természetes az, hogy az ember köteles szeretni és óvni kedveseket, hogyne lenne köteles szeretni és óvni azokat, akik éltetnek bennünket és a többieket is? Ha a könyörületre tekintettel a szánalom jeléül alamizsnát osztogatunk, nem a leggyöngébbekkel és a legártatlanabbakkal kellene ezt a gesztust gyakorolni? Ha az igazságszolgáltatás, amelyre Isten rábízta a szegények védelmét éppen úgy, mint a gazdagok megmaradását, és feladata őrködni jólétük fölött, kikre kellene legfőképp irányítani őrző tekintetét, ha nem azokra, akik leginkább ki vannak téve mindenféle sértésnek? Ha sokan vannak a lázadók, az lehetővé teszi, hogy megbocsátást és felmentést kapjanak. Ha ez így van, mit kellene tenni azokért, akik mindig készek engedelmeskedni? Mindig a legerőszakosabbak terhét csökkentik, amennyire csak lehetséges. Pedig kiket kell jobban becsülni, mint azokat, akik járom alá hajtják fejüket, és azután ezt hordják békében? Következtetésként azt mondhatjuk, hogy bárki hívatott a népek kormányzására, köteles azt szeretni, hogy őt is szeressék. Mert az ő szeretetük a legerősebb sánc és a legbevehetetlenebb erődítmény. Aki őket szereti, nem rak rájuk akkora terhet, amekkorát nem kaphat meg könnyen; mert maga is óvatosan mérlegeli, hogy a teher megfelel-e az emberek teherbíró képességének, vagy túl megy azon. És aki kíméli őket a terhelésben, valójában saját érdekében teszi ezt szükség esetére. Mert végső soron minden, amit az alattvalók birtokolnak az övé vagy parancsszóra, vagy az alattvalók jóindulatából.

=== MANUFAKTÚRÁK ===

Dolgozni kell, hogy táplálkozhassunk és táplálkozni kell, hogy dolgozhassunk. Ezért tárgyaltam a fentiekben summásan a mezőgazdaság kérdését abból a célból, hogy a dolgok logikáját követve eljussak azokhoz a kézi munkásokhoz, akik valamilyen természetes tárgyon dolgoznak. Mert a természetes dolgok az elvi alapjai a mesterségeseknek, amelyek közvetlenül az ember sajátjai Hermész Triszmegisztosz  szerint, aki azt mondja, hogy „Isten hatóköre a tett, a világé a természet, az emberé művészetek és a tudományok. Így Isten a tökéletes, értelmes dolgokat teremt. A Nap az érzékenyeket. Az ember a mesterségeseket. És ezt téve, mint szemben a tükörrel, a szellem tükröződik a szellemben, amely révén kialakul önmaga arca, mint saját tette. Ezek a művészetek, és mesterségek igazság szerint nem annyira abszolút szükségesek az életünkhöz, mint a mezőgazdaság. De ilyenné váltak a mindennapokban és a szokások révén olyannyira, hogy nélkülük az élet hiányokat szenvedne és nehezebb lenne. Mint ahogy az anyag, nem mintha nem lenne mindig mindenre képes, lusta maradna, és nem mozdulna, ha semmi sem mozgatná. De valami formát ad neki, úgy alakítja, ahogy akarja, és különböző testeket hoz létre. Így, bár a művészet csak természetutánzás: tárgyakon dolgozik, amelyek nélküle értéktelenek maradnának, vagy kevésbé lennének hasznosak. Sokféleképpen alakítja azokat a felhasználó szándékainak megfelelően saját, vagy mások kényelme érdekében úgy, hogy többé vagy kevésbé használható legyen attól függően, hogy kicsi-e vagy nagy.

A számunkra legfontosabb isteni tulajdonságokat leginkább megközelítő, mindenki által elérhető természetes dolgok a legértékesebbek. Ilyen a belélegzett levegő, az általunk látott fény, a minket felmelegítő tűz (mint Evenus mondja) mindent bearanyoz. Így, a mesterséges dolgok közül is azokat kell leginkább megbecsülni egy államban, amelyek hasznosságuk miatt a legelterjedtebbek. Arisztotelész a közösség számára leginkább életfontosságú dolgok közé az élelmiszerek után a mesterségeket sorolta. Minden társadalomnak ezekből kell bőségesen ellátnia önmagát. Egyáltalán nem szabad másoktól kölcsönözni azt, ami szükséges, mert amilyen mértékben másokra van utalva, olyan mértékben gyenge. A vízért a lehető legtöbb helyen szondázni kell a földet és leásni az agyagig Platón szerint is, mert ez az egyetlen szükséglet, ami kényszeríthet, hogy másoktól szerezzük be, ha nekünk egy csepp sincs. Erről mindenki azt gondolja, hogy a sajátját használja, és nem másoktól kölcsönözi. Bármilyen munkát vállalnunk kell, hogy ellássuk magunkat minden szükségessel. És a királyok, a népek atyjai kötelesek népük számára gondoskodással és hozzáértéssel elérni azt a minőséget, amelyet Homérosz az isteneknek tulajdonít: hogy könnyen fenntarthassák magukat. Ami csak akkor lehetséges, ha minden hasznos és tisztességes művészet működik.

==== VASMŰVESSÉG ====

Minthogy számunkra a hasznosság a fő szempont, az összes mesterségek közül a vasművességgel kell kezdenünk, ami nélkül a többi nem működhet. Megérdemli, hogy az élen legyen, és a legmagasabb rangja, mert elsőszülött fia Pénie  istennőnek, aki

:Nem lustálkodik langy meleg ágyában 
:Mindig új dolgokat forgat az agyában.

Bizonyos természetfilozófusok mondják, hogy a világ kezdetben nem akart világ lenni, és a testecskék nem akartak keveredni és összekapcsolódni, hogy a természetnek közös formát adjanak; olyannyira, hogy mindent a tűzvész borított égészen addig, amíg a Föld növekedni nem kezdett a hozzá tapadó testekkel, majd nem kezdett meg belsejében és környezetében kialakítani egy szilárd és biztos központot önmaga és a környező testek számára. Így lehet elgondolni, hogy az első emberek képzeletében a különböző művészetek összekeveredve jelentek meg, nem tudván különböző részekre csoportosulni. Megmaradva keveredett állapotukban nem tudtak volna eljutni ahhoz az egymást kiegészítő egységhez, ahogyan mi ma látjuk őket, ha ez a művészet, amely mindegyiket virtuálisan magába foglalja, és cselekvésre készteti, nem adott volna nekik később szilárd és hosszan tartó alapot. Jogosan nevezzük tehát a művészetek művészetének, hisz közös eleme mindegyiküknek, a keze minden dolgos kéznek, és eszköze minden új találmánynak; és állítjuk, hogy azon a helyen, ahol a többiek neki köszönhetően működnek, ő a mozgató és a mozgás szerve; az eszköz, amely a kíváncsi kutatás által mozgatott képzelet révén megtalált a természetben mindent, aminek a tökéletesítése a mesterséges műveletektől függ. Így egy fém az emberi munka által az ember akarata szerint a legkülönbözőbb célok szolgálatára alakul át, és annyi hatalma van a legkeményebbek fölött is, hogy nagyon sok embert idő előtt sírba dönt, hogy ugyanakkor életben tartson sokakat. 

Eme meggondolásból, hihető lehet, hogy Amat, a törökök császára (fiának körülmetélése alkalmából rendezett pompás ünnepségen) elrendelte, hogy a nagyszerű mesterségek sorában, amelyeket meg akart tisztelni, a kovácsmesterség megelőzte még a földművességet is. Azzal érvelt, hogy a kovács készíti a csoroszlyát, amivel a földet művelik, és a kardot is, amivel meg lehet védeni a birodalmakat. Ez a vélemény kétségtelenül nagyon kellemes volt Pirrhos az epiróták  harcos királya számára, mivel ő minden olyan mesterséget megvetett, amely nem volt kapcsolatban a katonasággal. De a lakedomiaiak, és a korai rómaiak számára is, akik ugyanígy éreztek, és hálóval kutattak mindenkit, aki Minervát egyszerre tekintette mesternek és harcosnak.

:Tartsd melegen fejedet és lábad
:Ha nem teszed, úgy élsz, mint egy állat.

A Szentírás tanúskodik arról, hogy Kain a földműves korábban Tubál  volt és kovács. De mai életfelfogásunk szerint ezt a török véleményt nem lehet megemészteni. De végül is ez a vélekedés megfelel a népek gyakorlatának, következésképpen az egyetemes ésszerűségnek.

Vegyük figyelembe, hogy akiknek látszólag a legkevésbé van rá szüksége, azok sem tudják nélkülözni. Maga kölcsönzi önmagának a fogóvasakat, a kalapácsokat és az üllőket; a fejszét a favágóknak, a szekercét az ácsoknak; a különböző eszközöket a segédmunkásoknak; a körzőt és a vonalzókat a matematikusoknak. Minden szakma felhasználja. Még a jogászok sem tudnának jól kialakított tollhegyek nélkül dolgozni. Ha ez a művészet megszűnne, megszűnne a földművelés is, amely olyan szükséges, mint a levegő, amit belélegzünk. Ennek a művészetnek a megszűnésével elvesztenénk a sok-sok manufaktúra által nyújtott járulékos kényelmet, amelyet a megszokás annyira szükségessé tesz, mint a létfenntartást.

Ez nem minden. Az ember az ember farkasává vált, és a gonoszság oly magasra hágott, minden tetszés szerint megtehető, és így mindenki kényszerül önmagát védeni minden támadás elől. Ez a művészet ellát az eszközökkel. Ezért egy jól irányított állam köteles ennek a vágyát felerősíteni, fenntartani, és megismertetni a lehetőségeket. Amennyire csak lehetséges, ezekben a saját embereire kell támaszkodni megszabadulva minden külső kényszertől. Más szóval, nem kell-e megteremteni önmagunknak, ami nélkül halálos ellenségeinkhez kellene fordulni? A legjobb eszköz arra, hogy elgyengítsenek egy népet, ha megfosztják a táplálék és az erő eszközeitől. Ilyen célból vitt el Nabukonodozor  Jeruzsálemből Babilonba minden a vas megmunkálására képes embert. Kérdezzék csak meg a barbárokat! Megtudják, hogy azok mennyire tisztelik a kohó művészetét, és minden másnál előbbre helyezik. Kérdezzék meg a kannibálokat, akik tisztán természeti gondolkodásúak: a természet után a második helyre teszik ezt a művészetet.
 
Ezt a népeid számára oly hatalmas és egyetemes művészetet, amelyet a barbárok is imádnak, a vadak pedig keresnek, ezt kell leginkább Felségetek figyelmébe ajánlanom már csak azért is, mert az általa gyártott fegyverek segítségével emelkedett az égig ennek az államnak a dicsősége, nőttek a határai egyik tengertől a másikig, és virtusától – ez a minősítés kizárólag a mi értékünkhöz kapcsolódik – a föld minden népe remeg. Mondom ezt azért, hogy elhallgattassak mindenkit, akik azzal fognak vádolni, hogy Felségetek tekintetéhez méltatlan dolgokról beszélek, ám figyelembe sem veszik, hogy írásom egésze arra irányul, hogy Felségetek vessék tekintetüket szegény népükre, ismerjék meg életét és munkásságát, és megnyissák a jövedelem forrásait, amelyek patakjai egyre inkább kimerülőben vannak, és hamarosan kiszáradnak. Főként pedig azt a célt szolgálja, hogy visszaálljon ebben a királyságban a munka hitele, a henyélést hagyják a külföldiekre, tegyék lehetővé, hogy mindenki elégedett legyen, és senki sem panaszkodjék másra, mint önmagára.

Folytatva mondandómat merészelem biztosítani Felségeteket – és pontról pontra bizonyítom Felségeteknek az általam ajánlott művészet szükségességét – hogy az államukban több mint ötszázezer személy él szalamandraként a tűz kellős közepén, ami valójában oly sok mesterségre terjed ki, hogy több oldal kellene a felsorolásukhoz is. Úgy gondolom, hogy a lényegen túl vagyok, ha megértetem Felségetekkel, hogy nálunk egyetlen mesterség sem hiányzik, mindegyiket lehet tökéletesen gyakorolni, és hogy szomszédin mindet tőlünk tanulták, és hogy a tanulók még nem tekinthetők mesternek. Anglia lehet számunkra elégséges példa, amely a nálunk lezajló polgárháborúk idején kihasználva a királyság zűrzavarát, sokat tanult a honfitársainktól, akik mint egy nyugalmas kikötőbe menekültek hozzájuk, és most dicsőséggel hasznosítják azokat a művészeteket, amelyeket mi tulajdonként őriztünk; olyan munkafolyamatok, amiket csak mi ismertünk, amelyekből csak nekünk volt hasznunk, most csak számukra hoz nyereséget. Ők, akik még ott élnek, gyermekeikkel együtt, a mi halottaink trófeái. Nekik köszönhető mindenféle fegyverek megalkotása: a szakállas puskaművesség, a zárak gyártása, a késes mesterség és rengeteg más hasonló természetű mesterség. Amit mondtam Angliáról, azt mondhatom Flandriáról, és legfőképp Hollandiáról. Mert e vonatkozásban többet köszönhet nekünk, mint Németország annak ellenére, hogy erkölcsök és nyelv vonatkozásában jobban összekapcsolódnak.
 
Franciaország, amely mindenkor a fegyverekben látta legnagyobb dicsőségét, éppen annyira volt Vulkán butikja, mint Mars színtere. Igazság szerint Németország nagyon dicséri önmagát a vas megmunkálásában; de a mi általunk szállított termékek, azon vélemények ellenére, amelyek a külföldi dolgokat becsülik, mindig is értek annyit, mint az övéik; és amikor azt mondom, hogy még jobbak is, nincs bizonyíték, ami megcáfolna. Általános népszokás többre becsülni a külföldi munkát és terméket; leginkább mi, akik semmit sem szeretünk annyira, mint azt, amit nem ismerünk. Ez a szellemi betegség ártalmas nekünk. Az állam orvosainak ki kell ebből gyógyítani bennünket, ha meg akarják tartani az egészségét. Más csinálja meg, amit mi is meg tudunk csinálni? Jó menedzser az, aki pénzes zacskójához nyúl, hogy megvásárolja azt, amit megtalál a saját javai között, aki más földjét műveli, miközben a sajátját parlagon hagyja, akinek megvannak a karjai, de képtelen velük dolgozni és a szomszédjához fordul segítségért? Felségeteknek éppen elég embere van ebben a királyságban, akik legalább annyira, vagy még ügyesebbek, mint a külföldiek. Adják meg nekik az eszközt, hogy megmutathassák, mire képesek, és csodákat fognak művelni. Ez az eszköz pedig az, hogy ne engedjék, hogy munkájukat a külföldi munka fojtsa el, hogy övék legyen a vas és acél manufaktúra egésze abból a célból, hogy munkájukból ne csak tengődjenek, hanem valódi profitjuk is legyen, ami ennek az Államnak a dicsőségét, erejét és gazdagságát fogja eredményezni. Más szóval, nincs kétség afelől, hogy ha továbbra is nyereséghiányban szenvednek ezek az oly szükséges művészetek, amelyek már ma is nehezen működnek, és a továbbiakban sem tekintik gyümölcsözőnek, az egyetemes károkat okoz. Gyógyítsák mihamarabb! Ne hagyják kialudni a kohó tüzét! Könnyebb megőrizni, mint újraéleszteni, ha már kialudt.
Először is azt mutatom meg Felségeteknek, hogy minden vasipari termék, amelyek előállításával a királyságon belül és kívül, nem csupán egész városok, hanem egész tartományok is foglalkoznak, tömegesen előállítható ésszerűbb áron Felségetek uralma alatti területeken, mint külföldről behozva és megvásárolva, ami annyit jelent, hogy alattvalóik ezreit fosztják meg létfeltételüktől, akik számára ez az ipar örökség, és ez a munka minden jövedelmük alapja. Ez a helyzet az önök saját gazdagságát is csökkenti, amelyet népeik teremtenek meg, és növelnek. Ily módon elveszik az állam életereje, és mástól kell kölcsönözni a fennmaradás eszközeit. Ha nem volna elég ember az országban, bárhonnan elő kellene teremteni őket. Az ő kezükben van a közösség java. A törökök és sok más nép jól tudja ezt, mert megtartják azokat, akiket el tudnak fogni. Az elmúlt években nagyon sokan kimentek ebből a királyságból. Ha maradtak volna, erősebbek és gazdagabbak lennénk. Mi volt tiltottabb atyáink idejében, mint fegyvert adni a barbárok kezébe? Mit gondolhattak azokról, akik megtanítják nekik a használatát és gyártását? Olyan ez, mintha saját késünkkel vágnánk el a torkunkat.

Ami pedig a nagy munkálatokat illeti, ha Felségetek figyelembe veszik, mennyi profit származhat belőlük, amit a külföldiek érzékelnek is, Felségeteknek el kellene rendelniük, hogy az ország ezekből maga lássa el önmagát jogos és bőséges munkával. Hogy ez könnyen megvalósítható, bebizonyosodik kevéssel azt követően, hogy önök kegyesek lesznek elrendelni. Hogy az ország ezt mindenki másnál jobban meg tudja csinálni, bizonyíték a gyakorlat mind értékben mind árban. Tegyenek bennünket saját iparunk gyümölcseinek élvezőívé, vagyis adjanak bennünket vissza önmagunknak! Értékeljenek bennünket annyira, amennyit érünk! Tegyék lehetővé, hogy olyannak ismerjük magunkat, amilyenek vagyunk, hogy ne értékeljék többé tudatlan és durva emberek kezeit a mieinknél többre, szellemét találékonyabbnak, testét munkában türelmesebbnek, amikor ellenkezőleg, a kézművesség számunkra természetes, az ipar általános, a munka kellemes.

Már az is meggyőzhet bennünket, hogy eddig nem gyakoroltuk a megfigyelést és az ellenőrzést. Álljunk meg egy sajátos példánál, mert túl sok idő és szó kellene ahhoz, hogy ezt az „étlapot” kimerítsük. Ebben a királyságban nagy mennyiségben forgalmaznak kaszát. Németország minden évben az összes kalapácsát arra használja, hogy nekünk kovácsoljon. Egész Lotaringia utánozza, és segíti ebben a munkában; a profit kapcsolja össze őket. És mit tesznek ez alatt a mi sokkal jobb és becsületesebb kézműveseink? Munka nélkül vannak, és az éhség gyötri őket. Azért, mert nem ismerik ennek az eszköznek a készítését? Dehogy. Az általuk készített szerszámok duplájába kerülnek. Súlyos hiba ez, keressük az olcsót, és örülünk, ha tömegesen találkozunk vele. Kevéssé ismeri az olyan ember a dolgok természetét és értéküket, aki nem a felhasználási cél szerint értékeli azokat. Csinálhatnának formás kaszát ólomból is, ám fűvágásra nem lenne alkalmas; sarlót is készíthetnének ónból, de éle túl lágy lenne elvágni a gabona szárát. Nyugodtan lehetne fejszét is előállítani aranyból vagy ezüstből, és értékes is lenne, de nem a használata, hanem anyaga miatt. Ebből világosan látszik, hogy minden eszköz ára a használati értékének felel meg, és értéke annál inkább csökken, minél kevésbé képes feladatát ellátni. Engedtessék meg kézműveseinknek, hogy olyan rossz terméket csináljanak, mint a külföldiek, és ha ezt nem is vetik szemükre, akkor éppen olyan olcsó kaszákat gyártanának. Mondom, és hangsúlyozom, hogy a külföldiek, ha tisztességesen dolgoznának, nem tudnák a franciáknál alacsonyabban árulni portékáikat, akik kötelesek kétszer olyan jól dolgozni, és hogy nyerjenek rajta, és nehogy rossz hírbe keverjék, ami tönkretenné őket. A külföldiek közül jó, ha egy a hatból megfelelő, és ez már sok; én a legjobbakról beszélek; a többekből legfeljebb kettő vagy három a százból. És ennek ellenére ki ne tudná, hogy az összes ilyen terméket nagyra becsülik Franciaországban? Ki ne hallaná, ha vidéken jár, hogy szegény kézi munkások panaszkodnak, hogy becsapták őket vásárláskor? Ki ne látná, hogy a városokban selejtes holmit tartanak a butikjukban?

Annak az orvossága, hogy ne csapjanak be bennünket, és megakadályozzuk évente több mint nyolcszázezer font kivitelét Franciaországból, amit ez az árutömeg képvisel, a ma pusztulóban lévő ipar újjáélesztése, és e célból – mint már korábban mondtam – minden tartományban műhelyeket kell létesíteni, az országban már létezőkhöz kell kapcsolódni, amelyek sokkal tisztességesebbek, mint a külföldiek, és képesek lesznek hasznosan ellátni az országot, sőt még tartalékot is képezni. Mert Németország és Lotaringia többé nem tudná elárasztani árujával ezt a királyságot, könnyen lehet az árakat csökkenteni a rakodási és szállítási költségekkel, ami a manufaktúrák esetében az egyetlen igazán fontos tétel. Semmi nem csökkenti jobban az árakat, mint a bőség; a bőség pedig sokak keze munkájának eredménye; és sokak termékei között bőven akad jól eladható áru. Az országnak ebből kettős haszna van: haszna a termék gyártásából és haszna a foglalkoztatottak növekvő számából. Törvényes lesz az ellenőrök helyszíni látogatásának eredményeként ilyennek minősített termelés, és törvénytelen a másik. A hamisított termék büntetendőbb lesz a gyártó számára, mint a vásárló közönség számára. Mert most kit kapnak el közülük? Hisz mindent, ami kaszának látszik, kaszaként adnak el. A vasat acélként, mert szemmel nehéz megkülönböztetni őket. Ha van némi ellenőrzés, az is csak formális; olyan emberek végzik, akik nem is értenek hozzá. Egyébként nem is csak a nagy városokban árulják, hanem a kis városokban és a falvakban ünnepek és vásárok alkalmával is. Oly sok van belőlük, hogy százezreket szállítgatnak tartományról tartományra, és csak a jó Isten tudja, kit nem csapnak be. Ugyanezt mondhatom a sarlókról, és minden más áruról, amelyeket a szemfényvesztők csalétekként használnak, amire a tömeg ráharap szegénysége miatt, de sokszor azért is, mert jobbat nem talál.

Soha nem tapasztalhattuk a vasművességgel foglalkozó emberek nehézségeit oly mértékben, mint jelenleg. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy felhívjam erre Felségetek figyelmét. Németország erőteljesen elkötelezett ezen a területen. A legnagyobb városokban tömegével vannak a kézművesek, aki főként Franciaországnak szállítanak; mert a mi országunk az, ahol minden a legjobban és a leggyorsabban elkel. Ugyanakkor soha nem tudták ezt olyan kényelmesen megvalósítani, mint az utóbbi években, amikor a hosszadalmas és drága szárazföldi kocsival történő szekerezés helyett a hollandok megnyitották számukra a tengeri szállítást, ami lehetővé tette, hogy a súlyos és tömeges szállítmányok sokkal olcsóbban juthassanak célhoz. Akik eddig hosszú távolságokat voltak kénytelenek nehezen járható utakon megtenni, kényelmesebb megoldást találtak. Így az önök polgárai, akik továbbra a városok közötti nagy távolságok miatt hosszú földi szekerezéssel kénytelenek áruikat szállítani, hátrányban vannak a külföldi manufaktúrákkal szemben; lassan már kifulladnak, sőt már-már úgy érzik, kénytelenek feladni tevékenységüket. Hozzá kell tenni, hogy már sincs senki, aki szellemileg és egyben pénzeszközök birtokában megengedhetné magának közöttünk, hogy hajtóerő legyen, és lehetővé tegye a különböző tevékenységek gyorsítását és kivitelezését; és ez nem a kézügyesség vagy a tudáshiány miatt van így, hanem inkább a félelem miatt, hogy nem tudnánk eladni a tömegesen gyártani kezdett termékeket, pedig szívesen tennénk Felségetek elégedettségére és a közjó érdekében, ha meghoznák a szükséges rendelkezéseket. Elég egyetlen ügyes és bátor ember, hogy sokakat a helyes útra tereljen.

Eszköz nélkül semmit nem lehet csinálni, de eszközökkel mindent. A három legfőbbel rendelkezünk: a megfelelő helyekkel, az anyaggal, az emberekkel, és a formát illetően az iparral; ami a helyet illeti, van erdőnk és vizünk; ami az anyagot illeti, van vasunk és acélunk; ami az embereket: vannak jó kézműveseink. Amikor azt mondom, hogy jók, az azt jelenti, hogy képesek a tökéletességig, sőt a legtökéletesebbé fejleszteni egy terméket. Nem azt mondom, hogy az áruk, amelyek Németországban, Lotaringiában, Flandriában, Angliában készülnek, vagy bárhol másutt, nem lennének még mindig divatosak ebben a királyságban, de ezen országok legképzettebb kézművesei sem lennének oly mértékben alkalmazva, mint most, és mehetnének munkát keresni a szélrózsa minden irányába. Mert akkor a mi választásunk lenne, a külföldiek példáját követve, befogadni vagy elutasítani őket. Ha akarnánk, vagy tudnánk tanulni tőlük valamit, méltónak tekinteném őket a befogadásra; ha nem, azt mondanám, hagyatkozzunk a sajátjainkra. Soha nem túl sok kézművest képezni egy államban. Az első ok: a közösségnek sok kényelmetlenség származik a hiányukból, miközben a külföldiek által gyártott kézműves termékek kimerítik vásárlóerőt. Mint mondják, ide jutottak a thespienek a thébai ipar révén; a második az, hogy mivel nincs veszedelmesebb dolog annál, mint amikor az ország lakói két részre szakadnak közvetítő nélkül; ám a kézművesek, lévén középen a szegények és gazdagok, a jók és gonoszok, a bölcsek és bolondok között, meg tudják akadályozni az egyik fél lázadását, és a másik árulását.

Nem szeretném lekötni hosszasabban Felségetek figyelmét a vasipartól való függőséggel. Csupán azért könyörgöm, hogy minden önök által mindenütt megfigyelhető kézi munkás mesterségekkel együtt neki is szüksége van az önök figyelő segítségére, hisz végtelen számú embert foglalkoztat minden szakmában, és ebből kiindulva az önök óhajára is szükség van, hogy ezek közül a legjelentősebbek gyakorlását és hasznát az önök alattvalói megtarthassák. Kényszerítsék a tűz természetét, amelyet alkotásra képtelennek hiszünk, és tegyék felbecsülhetetlen haszon termelőjévé Franciaország számára, amely sok kézen átmenve kis patakokká átalakulva töltik fel az önök egyre növekvő tartalékát. Adják meg maguknak az örömet, hogy láthassák kalapácsütéssel szétverni a bűnbarlang bazárok lustaságát, és azt, hogy a vas arannyá változzék alattvalóik kezében, ahelyett, hogy Franciaország aranya vassá váljon a külföldiek mesterkedése következtében. Ajándékozzák meg magukat azzal a dicsőséggel, hogy a legjobb és legjobban dolgozó kézművesekkel rendelkezzenek mindennel, ami a fegyvereken múlik a háborúban és eszközök révén a békében. Adják meg maguknak azt a dicsőséget, hogy álljon rendelkezésükre minden eszköz a védekezésre és a támadásra, ha a bátorság vagy a meggondolás egyikre vagy másikra kötelezi önöket. És emlékezve arra, hogy minden állam olyan eszközök segítségével marad fenn, amelyeket korábban megszerzett; értékeljék a legtöbbre azt, aki ellátja ezekkel az eszközökkel.⏎
⏎
== Jegyzetek ==
<references/>