Difference between revisions 81115 and 81116 on huwikisource

{{fej
| szerző     =Antoine de Montchrestien 
| fordító    =Újfalusi Németh Jenő 
| cím        =[[Gazdaságpolitikai értekezés]] (1615)
| szakasz    =A MECHANIKUS MŰVÉSZETEK HASZNOSSÁGÁRÓL ÉS A MANUFAKTÚRÁK SZABÁLYOZÁSÁRÓL
| előző      =
| következő  =A RENDEK
| megjegyzés =A fordítás alapja: Antoine de Montchrestien: Traicté de l’oeconomie politique. Édition critique par François Billancois. Librairie Droz, Genève, 1999. Série: Les classiques de la pensée politique; 
(contracted; show full) a dicsőséggel, hogy a legjobb és legjobban dolgozó kézművesekkel rendelkezzenek mindennel, ami a fegyvereken múlik a háborúban és eszközök révén a békében. Adják meg maguknak azt a dicsőséget, hogy álljon rendelkezésükre minden eszköz a védekezésre és a támadásra, ha a bátorság vagy a meggondolás egyikre vagy másikra kötelezi önöket. És emlékezve arra, hogy minden állam olyan eszközök segítségével marad fenn, amelyeket korábban megszerzett; értékeljék a legtöbbre azt, aki ellátja ezekkel az eszközökkel.


==== A HADSEREG ====

A katonai foglalkozást mindig is heroikus tevékenységnek tekintették, és az is, ha egyáltalán van ilyen a világban. Általa szerzik meg az emberek a dicsőséget, és tanulnak engedelmességet; jelenlétében a törvények elhallgatnak, és alárendelődik az igazságszolgáltatás. Őt dicsőítik a művészetek és a tudományok, általa lehet békét és nyugalmat szerezni, amely az emberek jólétéhez és boldogságához vezet. De honnan kölcsönződnek az általa használt eszközök ilyen szép munkához, ha nem a kovácsműhelyből? És nem járna-e némi megbecsülés e művészet mestereinek, követve a lakedomiaiak gondolkodását, akik szent versenyjátékaikon minden résztvevő állatok közül az első díjat kizárólag a lovak kaphatták? Mert ezt az állatot a természet adta, de megfegyelmezve a harcban az embert szolgálta, sőt képes volt maga is harcolni. Ennek a művészetnek a hasznosságát összefoglalva továbbra is határozottan állítom Felségeteknek, hogy ez az ipar minden más hasonló természetűnél értékesebb, mivel minden jó között ez a legtökéletesebb, és leginkább közelít az isteni minőséghez, és leggyorsabban terjed. Így bizonyítottnak látom a következő állítást: az arany értékes az ára miatt, de a vas értékesebb hasznossága miatt. 

==== TEXTILIPAR ====

Azokon a művészeteken kívül, amelyek tudása az élet fenntartását szolgálja, és azokon, amelyek kézművességgel állítanak elő tárgyakat, van még öt, amelyek az emberek öltözködésével vannak kapcsolatban. A kalaposság, a vászonszövés, a posztókészítés, a selyemgyártás, és a bőrfeldolgozás. Mióta ősszüleink fügefalevéllel fedték el mezítelenségüket, a ruházkodás természetessé vált, és újítások révén mindig fejlődött és növekedett. Ami annak idején a szégyen jele volt, ma kiválóság és dicsőség tárgya. A szerelemre hívó pávák nem mutogatják annyira gyönyörű tollaikat, mint a hiú férfiak a szép ruháikat, amikor ki akarnak öltözni a dámák gyönyörködtetésére. Ma is előnyben részesülnek az ilyenek azokkal szemben, akik külseje nem tündöklik, pedig gyakran bennük több szerelmet, értéket és erényt találnának. Bármit is mondunk, főként ezen a területen születik, nő, és uralkodik a luxus, a hamis dicsőség idétlen gyermeke, amit soha sem tartanak elég drágának, túlköltekezésbe visz, romba döntve és elszegényítve a legjelesebb családokat is. Ez szülte az olyan gúnyos megjegyzéseket, hogy „magán hord egy egész erdőt, egy malmot és egy mezőt.”

Nem csupán napjainkban, de mindig is felesleges pompába torkollott az öltözködés kényszere. A legjobb államok szenvedtek, és átéltek emiatt nagy zavargásokat, és gyakran kénytelenek voltak szigorú törvényeket hozni. A miénkben is hoztak már ilyen törvényeket, de ma szükségesebb lenne, mint eddig bármikor, mert az igazat szólva, ma lehetetlen megkülönböztetni külsőjük alapján az embereket. Egy bazáros úgy öltözik, mint egy nemes úr. Egyébként csak jó hitelezőként és a ruháiról ismernék. Egyébként egy volna a sok közül. De hát ki ne látná, hogy ez a díszítő őrület teljesen szétzilálja régi fegyelmünket? Ki ne látná, hogy a közember, aki vitéznek tartja magát, egyenlő akar lenni egy nemesemberrel azt gondolva, hogy a ruha teszi az embert? Ki ne látná, hogy a nemesember mennyire megalázva érzi magát, amikor a polgár, visszakövetelve a kölcsönt, lenézi az urat? Ha így folytatjuk, a létből csak a látszat marad. Aki jobban fénylik, az lesz a legértékesebb arany. De éberség! Miféle rendet lehet remélni ebből a hitelezésből, amely már szokássá válik, szokásból pedig elfogadott életmóddá? Mennyire fognak engedelmeskedni az emberek a felettük lévőknek? Ki fogja dicsőségnek tekinteni a jövőben, hogy parancsolnak neki? Ha Felségetek nem emelnek ki bennünket ebből a konfúzióból és közönyből, mindennek vége; általános csődbe megy a tiszta és igaz erkölcs, mindenki a hiúságot fogja hajszolni. A fegyelem eltűnik a katonai egységekből, és maga a rend a hadseregből. Az egyszerűségnek meg kell hátrálnia a felszínes pompa előtt. A korlátlan szemtelenség nő a városokban, a zsarnokság meg a termőföldeken. A férfiak elnőisednek a túl sok gyönyör miatt, a nők, pedig hogy magukhoz vonzzák őket, szüzességüket áldozzák fel, és a hűséges gondoskodást a háztartásról.

Már elragadtatom magam. Vissza kell térnem az eredeti szálhoz, és egy újabb fejezetbe kezdeni. Arról a művészetről van szó, amelynek modellje az emberi fej. Az a szükségszerűség hozta létre, hogy szükségünk van fejfedőre a hideg ellen. A gyakorlat hasznosan rámutat a két végletre, amit ebből a helyzetből adódik: egy sajátos szenvedély gyötri, egy sajátos érzés táplálja. Tanulságos a következő mondás:
 
:Tartsd melegen a fejed és a lábad,
:Tégy úgy, ahogy tenne minden állat.

Egyébként nem ismerek más mesterséget, amely ennyire tisztán megmaradt nekünk. Mert úgy hiszem, hogy mindenféle gyapjú, nyúl, és pézsma fejfedő, amit hordanak Franciaországban, a mi kezünk munkája. Ha az okát keressük annak, hogy az oly élelmes külföldiek miért nem tették rá a kezüket erre, csak egyet találok: azt, hogy a mi fejünk túl gyakran változtatja a formáját, és ebben a vonatkozásban nem tudnának profitot termelni a mi változandóságunkból. De ha a kidolgozásból nem tudnak hasznot húzni, megteszik azt csalva az anyaggal. Hány és hány kalaposmester megy tönkre nap, mint nap a spanyol gyapjúhamisítványok miatt, amelyeket a flamandok zsírosan hoznak be? Ez abból származik, hogy mindent bálában hoznak az országba. A kicsomagolás és tisztítás közben veszik észre, hogy huszonöt, harminc font kő van a gyapjúba csomagolva bálánként, és ráadásul az egész tele van homokkal. Aki erre felfigyelt, tapasztalhatta, hogy minden font termékre negyed kidobandó selejt jut. A spanyolok ezt a mesterkedést úgy hajtják végre, hogy kiterítik a birkabőrt, megfürdetik a homokban, hogy beporozzák a gyapjút, majd lenyírják és bálázzák. Dupla csalás: mert ez nem csupán nehezebbé teszi a gyapjút, de rohasztja is. Ezt bizonyítja a vád, amellyel a kalapos mesterek fordultak a párizsi bírósághoz egy flamand kereskedő ellen. Ennek orvoslására meg kellene parancsolni, hogy a beérkezett gyapjút kicsomagolják, raktározzák, és csak ez után ellenőrizzék. Ez kényszerítené a Spanyolországban tartózkodó csalással gyanúsítható flamand kereskedőket, hogy tisztességesek legyenek. Ilyen intézkedésnek más hasznos következménye is lehetne. A nagyrészt rohadt külföldi semmit sem érő szövetből készült áru (amely szívja a vizet, mint a szivacs) használhatóbbá válna, ahelyett, hogy nagyon gyakran csak arra jó, hogy elégessék.

Lyonban a kalaposok elérték, hogy kötelező legyen a gyapjút megmosni és megtisztítani, mielőtt a vevők elé tennék eladásra. Mindebből ne vonja senki le azt a következtetést, hogy a külföldi gyapjúk jobbak a mieinknél, vagy azt, hogy nem tudnánk meglenni nélkülük. Mert először is a Berri- i gyapjúk lágyabbak és jobbak, mint a spanyolokéi, mint arról tanúskodnak a Bourges -i Orléans-i, párizsi és lyoni kalaposok. Másodszorra pedig, ha maradna is saját gyapjunk, volna mit eladnunk.
Mint hogy az ing van legközelebb a bőrünkhöz, fontosabb a zekénél, ami minket arra késztet, hogy a vászon gyártásáról beszéljünk előbb, mint a posztóéról. Minden manufaktúrák közül, amelyek megélhetést nyújtanak sok-sok férfi, nő és gyermek számára ebben a királyságban, ez a legelterjedtebb és legáltalánosabb. Megvan az előnyünk, hogy Franciaországban ezt a mesterséget minden más országénál jobb minőségben és nagyobb bőségben művelik, és nincs olyan ország, amelyikben olyan finom és jó minőségű szövetet állítanának elő, mint itt. A hollandok, akik minden termékünket kiszemelték, hogy hírnevüket és nálunk történő gyártásukat lerombolják, ezt akarták lábbal taposni. De minket könnyebben meggyőztek, mint a barbárokat, akik értékelésüket és választásukat a lényegi minőség és hasznosság alapján döntik el, mindig is a francia vásznat helyezték előtérbe a hollanddal szemben, és felismerték a flamandok csalását és hamisítását, annak ellenére, hogy ugyanúgy csomagolták, mint mi, és felmárkázták a mi vám-márkajelünkkel. Mert annál a népnél semmilyen csalás nem bűn, ha hoz valamilyen előnyt. Viselkedésük sikeresebb volt atyjuk és férjük, Nagy Henrik környezetében, akitől végül is megkapták az engedélyt és a pénzügyi segítséget, hogy a gyártást bevezessék ebben a királyságban. Ebből csak az a „jó” származott, hogy alattvalóik kárára leértékelődött a koffervászon, amelyet itt becsülettel és jól csináltak: mert a kézművesség és a manufaktúra vonatkozásában, a mi kézműveseink megmutatták, hogy a kezük sokkal dolgosabb és finomabb, mint mindenki másé, és igazuk volt, amikor szembeszegültek azokkal, akik a saját házukból rabolták el a dicsőségét, és a gyümölcsét egy ilyen szép és egyetemes kézművességnek.

Úgy tűnik, meg kell győznöm Felségeteket, hogy a holland fehér vásznak nem haladhatják meg minőségben és értékben a miénket. Mert, tételezzük fel, hogy a mi szövőszékeink olyanok, mint az övék, a szakértők szerint a tisztításunk is természetes, és jobb, mint amit ők kénytelenek használni, mivel a mi vizeink puhák, az övék kemények, vagyis félig sósak, ami miatt fehérít, de csípős, hosszú távon meg szétrágja a vásznat és feleannyi ideig használható. Ezért szeretnek Franciaországban szabadon élni és olyan helyeken letelepedni, családot alapítani, ahol ehhez a fehérítő tevékenységhez megfelelőbb és kényelmesebb lehetőség van, mint náluk. Ha Felségetek nem fordítanak gondot alattvalóikra, hogy visszaszerezhessék jogaikat, és kitessékeljék az egyre nagyobb számú jogbitorlót, elveszítik e termék termelésének a jogát. Mert már most is sok emberünk van, akiket elcsalnak mesterüktől vagy ígérettel, vagy béremeléssel, és akik a hazaiak helyett nekik dolgoznak.

Felségeteknek gondolniuk kell arra, hogy a semmittevésre kárhoztatott emberek hajlamosak a bűnözésre; így önök kötelesek az állam java, nyugalma és gazdagodása érdekében megőrizni mindenben és mindenütt a családok működését, amelyek a közösség faiskoláját jelentik; és arra is, hogy két oldalról kell értelmezni ezt: a férfiak oldaláról és a nők oldaláról; a munkátlanság a férfiak erejét rontja meg, a nőknek meg a szüzességét. A romlás közös szerencsétlenség mind a két nemnél; de főként a békére törekvő férfiakat és a nagyon szegény egyszerű nőket kell gondosan segíteni. Mi több, azok az asszonyok érdemlik meg különösen az önök együttérzését, akik egész háztartásukat ennek a manufaktúrának rendelik alá, és a házból ki sem mozdulva keresnek többet, mint férjeik, akik küszködve tengődnek ebből, abból. Imádkozva kérik Felségeteket, hogy hasznosságára és szükséges voltára tekintettel teljes egészében számukra őrizzék meg ezt a munkát. Mi több, az előny, amit kovácsolhatnak belőle más népek felett, megköveteli önöktől, hogy megújítsák, és a gyakorlatban alkalmazzák az egész tevékenységnek az országban tartását, és módját leljék annak, hogy a szállítása, árusítása és terjesztése, mint a múltban, az ön alattvalói kezében legyen. E pont konklúziójaként kérem Felségeteket kegyesen gondolni arra, hogy nincs jobb mód erre, mint hogy rendbe hozzuk a külkereskedelmünket főként Spanyolországgal, amely számunkra minden másnál fontosabb. Először is azért, mert a vitorlavászon nem szerezhető be másutt, másodszor mert ma a kereskedelem Indiával csak Normandia, Bretagne, és a királyság más vidékeinek fehér vagy nyers színű vásznával lehet, lévén hogy Hollandiába, Flandriába és Németországba ebből alig szállítunk. Ebből jól látszik, hogy ez a termék Franciaország egyik legfőbb bányája, felér Potosi  ezüstjével, és nélküle a spanyolok nem tudnák az ezüstöt Spanyolországba vinni. Ha nekik van hajójuk, nekünk van szárnyunk; és azután mások, akik jobbról, balról gyakran kárunkra húznak hasznot belőle, és arra használják, hogy lopni menjenek, repülve közelítik meg Keletet és Nyugatot, Delet és Északot néhány nap alatt. De eleget beszéltünk erről a pontról.  Menjünk tovább.
  
A tárgyak szükséglete munkát teremt, a használatuk pedig a bőséget. A mesterségbeli gondolkodás mindig nyitott szemmel figyel, és a munkálkodó kéz kijavítja a hibákat. Ha minekünk nem lenne annyi fehérneműre szükségünk, miért gyártanánk annyit? Ennyit az öltözködésről.

:Mindent megváltoztat az elfutó idő
:Az idő szült minket, az idő emészt el.
:Mindent a régi szüntelenül rombol 
:Új világot épít a régi romokból.

Nem tudom, dicsérjem-e vagy szidjam a klímánkat a hőmérséklet miatt, amely minket kényszerít egyik oldalon a folyamatos és megszakíthatatlan munkára, a másikon pedig kigyógyít a lustaságunkból egy olyan úton, amelyre jellemző az önfegyelem. Mert miért is dolgozunk? Azért, hogy megkeressük a kenyerünket és a ruhánkat? Ha bölcsek lennénk, minden más nem lenne számunkra felesleges? Mégis, ha a nyereségvágy nem is természettől származik, kell, hogy legyen valamiféle magyarázata annak, mi ölte belénk azt az érzést, hogy jobb kedvvel és több kedvességgel lehessünk hasznosak egymás számára, és egyszer-egyszer belénk veti a segítési szándék magvát, ami nem csupán a szegények táplálását jelenti, de öltöztetésüket is. Azzal a hajlammal születtünk, hogy szeressük, és segítsük az embertársainkat; és ha másképp cselekszünk, az elembertelenedésünket jelenti. Aztán ott van a tanító mesterünk parancsa: „Amit ti tesztek egy kisemberrel, úgy tekintem, mintha velem tettétek volna.” De ez a mondat messzire vezetne. Térjünk vissza újra a tárgyunkra!

Minden ruhák között a legközönségesebb a vászonból és a posztóból készültek. Aki el tudja képzelni, hány és hány ezer ember él ebben a királyságban, az nem fog csodálkozni azon, hogy milyen sok személynek kell dolgoznia, hogy ezt megtermelje. A posztóra mindenkinek szüksége van, nagynak, kicsinek, gazdagnak, szegénynek, bár egyiknek többre, a másiknak kevesebbre. A gyapjú minőségétől függően mindegyik nem hoz ugyanannyi hasznot, meg nem is egyformán van rájuk igény. De ha egyik fajta nem is tudja kielégíteni az igényeket, a másik helyettesítheti.  Például Berri, Picardia, és Normandia mind a szövet, mind a munkások száma vonatkozásában ki tudja elégíteni Bretagne-t, és egy sor más vidéket is, ha szükséges lenne. Szükséges így Nagy Britanniához fordulni? Vagy nyomorúságunk miatt jön be az árujuk? Kénytelenek vagyunk áruhiány miatt megszabadítani őket a feleslegüktől? Vagy ha ellenőrzés hiányában hagyjuk megsemmisíteni iparunkat, és szétszéledni a munkaerőnket, milyen játékot játszunk, mikor hagyjuk exportálni a gyapjunkat és munkanélküliségre ítéljük a kézműveseinket? Vakok, vagy őrültek vagyunk? A külföldiek szemünk előtt és tudtunkkal árulják a hamis úton bejött rosszul kezelt áruikat nagyrészt a nyilvános áruházakban és vásárcsarnokokban, miközben a jó és törvényes francia arra van ítélve, hogy kis boltocskákba szoruljanak. Mindig kitalálnak valami újabb csalást, hogy rászedjenek bennünket, miközben a kezeink között hal el a minőségi termelés. Mert volt-e valaha posztónak olyan hírneve szépségben és minőségben, mint ami a mi királyi pecsétünkkel volt ellátva? Legalább a tizede azoknak, akik ebben dolgoztak, éltek, sőt kereskedelméből profitot tudtak szerezni, panaszkodnak és sírnak vagy munka nélkül maradnak, é már reményük sincs, hogy valaha is alkalmazzák őket, miközben a külföldi szabadsága lépésről lépésre nő, és mindent teljesen birtokba vesz.

A tanítványaink parancsolnak nekünk. Ki ne tudná, hogy ezt a termelést az angolok tőlünk tanulták? Aki ismeretlenként jönne Hantonba  és más olyan helységekbe, ahol űzik ezt a foglalkozást, nem tudná, mi történt vele, hol van, mert szinte minden műhelyben francia beszédet hallana. Még most is sok francia van náluk, akik betanítják őket a szövőszék kezelésére. Korábban ebbe a királyságba hozták a gyapjújuk egy részét feldolgozásra, más részét meg Flandriába királyok és grófok között megkötött és meghosszabbított szerződésekkel. A valaha nagyon gazdag és a posztógyártás és kereskedés vonatkozásában nagyon jó nevű Bruges  városa volt a közvetítő, szinte az ország fővárosa. Aki fel tudná becsülni az ebből jövő hasznot, az általa alkalmazott férfiak, nők és gyerekek számát, gyorsan arra a következtetésre jutna, hogy mennyire mindenkinek szüksége van arra, hogy jól szabályozva, nagy gonddal kellene segíteni, megőrizni ahelyett, hogy megszüntessék vagy elcsalják. Mert hogyan tudjuk megtartani jó gazda mivoltunkat, ha egyszer megszűnünk saját bárányaink gyapjújában öltözködni, mert megengedjük a külföldieknek, hogy kezünkből kivéve másoktól kapjuk vissza rosszul szabva és hamisítva? Ha három rőf francia posztót vásárol, nem fog elveszíteni fél rőföt ez első esőben. Ki ne tudná, hogy az angolok megkínozzák, és megnyújtják, ami miatt nem is kapósak náluk.

Néhány éve egyetlen utazás alkalmával behoztak több, mint százezer arany écus  értékű árut ebbe a királyságba. A Rouen-i tartományi főbíró a posztóellenőrök kérésére megparancsolta, hogy kobozzák el, mert rossz minőségű, és nem az uralkodók szerződésének megfelelően voltak elkészítve. Jogosan, mondták nyilvánosan Londonban, amikor ennek híre ment. A mi jó szándékú királyunk felmentette őket, amit hasonló esetben mi soha nem kaptunk volna meg tőlük, mert ők olyan szigorúak, hogy a legjobb Franciaországban gyártott posztót is elkobozzák és elégetik.

Lássuk most, hogyan tudják kezelni a korlátozást, és húznak belőle hasznot. Hogy véletlenül se kerüljenek ilyen helyzetbe, keresnek, és megszereznek egy nem minősített áru kivitelére kiadott engedélyt hivatalos nyugta és adófizetés nélkül, és ezáltal eszközt kapnak a kezükbe, hogy becsapjanak, és egyúttal a király jogait is csorbítsák. Egyébként eszük ágában sincs nyíltan, vásárcsarnokokban árulni. Az áru soha nem kel át a tengeren. Vajon szerződéssel vagyunk kényszerítve, hogy hagyjuk magunkat így becsapni? És meddig?

Nem tagadhatjuk, hogy gyártanak annyi posztót Franciaországban, mint a múltban, de azért a felénél többet. Ez részben a selyemnek köszönhető, ami nagyon divatba jött nálunk. De fok az, hogy a külföldi áru gyökeret ver nálunk, és ha ez így megy tovább, folyamaink patakokká válnak, végül pedig azok is kiszáradnak. Már most is szemmel láthatóan hanyatlik a kereskedelem. Sok városban, ahol valaha négy vagy ötszáz ezer font jövedelemhez jutottak, ma legfeljebb harminc ezret érnek el. Ítéljük meg a dolgokat a városok szintjén! A népek zúgolódnak és panaszkodnak mindenütt, ahol ez az otthoni manufaktúra jellegű bedolgozás lecsökkent a minimumra, munka nélkül az emberek éhen halnak.  Ezek a példák már mutatják az import rossz következményeit és a helyes voltát az import kizárásának. És mi lesz akkor, ha az angolok, akik már is azzal dicsekednek, hogy Felségetek engedélyével magában Franciaországban létesítsenek manufaktúrát? Ha ez valóban megtörténik, minden tönkre megy. Mennyivel okosabbak a flamandok, akik mostanában tiltották be az angol posztó behozatalát, mivel felismerték, hogy emiatt már csökkenni kezdett lakosaik munkahely-lehetősége, különösen a négy és nyolcvan év közötti vakoké és félkarúaké, akik erre a könnyű munkára alkalmazhatók, és meg tudnák keresni a kenyerüket. A hamburgiak is így jártak el néhány éve, mivel az angolok az üzletbe egyáltalán nem akarták bevonni a helyieket, mint ahogy Franciaországban sem teszik, és nem is akarják tenni ezt.

Alázatos könyörgéssel és imával fordul Felségetekhez számolhatatlanul sok alattvalójuk az anyák lágy sikolyával és a gyermekek sírásával, hogy tegyenek meg értük minden törvényes intézkedést. Engedjék meg Felségetek, hogy mi mindannyian a legmélyebb alázattal bizonyítsuk önök előtt, hogy szövőszékük az egyedüli örökségük és utódaiké is. A szabadságon kívül nem is jut nekik más. És ha a külföldiek ennek használatától megfosztják őket, az nem jelentene sem többet, sem kevesebbet, mint amikor egy zsarnok megfoszt valakit a tulajdonától; ha már Franciaországban születtek, jogos, hogy meg is éljenek ott: ami lehetetlenné válna, ha kivennék a kezükből ezt az egyetlen lehetőséget nyújtó eszközt. Ha már munkára vannak rendeltetve, arra is kell alkalmazni őket. A nép folyamodványa uralkodójához hasznos, helyes, és legitim, amikor azt kéri tőle, hogy száműzze a tétlenséget, mint az erkölcstelenség és mindenféle bűn szülőanyját és felajánlja Felségetek államának a lojális szolgálatát, kegyességüktől várja egy ésszerű rend megteremtését, ami lehetővé tenné, hogy élvezzék természetes privilégiumaikat, amelyekkel világra jöttek, és amelyeket mindenki mással szemben érvényesíteni tudnak.

A gyapjúszövet után jön a selyemszövet, vagy jobban mondva, a selyemszövet meg is előzi árban, nehéz elérhetőségben, luxusunk miatt használatban is. Hogy az igazságot bevalljuk, ez a férfiak számára nagyon fontos dísz, és magas társadalmi rangról árulkodik. Még Salamon királynak is voltak ezzel kapcsolatban ajánlásai. Hirdeti egy nép szellemét és gazdagságát, de főleg akkor, ha saját maga, saját iparával állítja elő, nem pénzért veszi meg mások kezéből, mert: ha látja az árát, elveszti a vágyát. Nézőpontunkból az ellenkezőjének kell igaznak lennie, mert bevesszük a csalit; ez a kíváncsiságunk ára. Úgy gondoljuk, jobban öltözködünk, ha drágább ruhát veszünk. Úgy gondolom, hogy ezt a tévedést soha nem győzzük le magunkban, hacsak nem követjük II. Henrik királyunk példáját, aki kevesebb, mint két év alatt egész udvarát, meg királyága nemességét is visszavezette a posztó használatához. Ehhez bizonyítékul szolgál ez a vers: 

:Királyaink udvarának gyümölcse
:Mindig is, a vidékeink erkölcse.

A szerénység szép emberi erény. Ez külső megjelenése a lélek belső egyensúlyának. Igaz, hogy ez nem mindig függ össze az öltözködés egyszerűségével, és leginkább a szavainkban nyilatkozik meg erkölcsünk. A szemérmesség, az erény hű őre átfénylik a selymen, éppen úgy, mint a durva vásznon. A silány és piszkos öltözet, valamiféle aljasságra utal. Olyan dolog ez, amely méltó arra, hogy egy igazi uralkodó foglalkozzon alattvalói méltó öltözködésével Augustus példáját követve, aki, miután békét teremtett a birodalmában, és meglátta, hogy szerinte szenátorai hanyagul öltöznek, megkövetelte tőlük az illendő tisztaságot, egyfajta tisztességes pompát, amely megfelel Róma tekintélyének. Halhatatlan emlékű Nagy Henrikünk is, miután kardjával megerősítette ennek az államnak a becsületét, békét teremtett mindenütt, és visszaállította a rendet minden tartományában, kitűzte maga elé a célt, hogy minél több selymet gyártsanak ebben az országban abból a célból, hogy alattvalói továbbra is ékesen öltözködhessenek, de olcsóbban, mint korábban. Ez sikerült is megelégedésére, népének javára és tekintélyének emelésére, olyannyira, hogy akikre ebben az ügyben Őfelsége támaszkodott, kívánsága szerint minden támogatást megkapott. Ebből az a jó származott, hogy sokakat hozzászoktatott a selyemből származó profithoz, ami gyümölcsözik ma Provence-ban, Languedocban, Dauphinéban, Touraine-ben, Lyonaise-ben, Beaujolaisban és Franciaország sok más helyén ötszázezernél is több livre-t  produkálva. Evidens bizonyítéka ez annak, hogy ebből a világ legkönnyebb módja ellátni önmagunkat külföldiektől történő vásárlás nélkül. De ki ne tudná, hogy ez a gyártás Lyonban és Toursban már régóta jelen van? Számára ezeknek a városoknak a klímája oly kellemes és finom, az ott lakók ügyesek és érzékenyek a selyem megmunkálásában, és a környék gazdag a hernyók táplálékában, mert az eperfa termesztésére nagyon alkalmas, és ez sokféle előnnyel jár. Tény, hogy a királyi kéz aranyesővel öntözte a faiskolákból születő selyemerdőket. Sok meggondolás szükséges, hogy valahol ipart létesítsenek. 
Több feltételnek kell érvényesülni. Gyakran egy jól induló vállalkozásnak egyetlen feltétel hiánya miatt rossz vége lesz. Nem feltétlenül a vállalkozás kezdeményezését kell hibáztatni, hanem a vezetést. Egy jó földművelő mielőtt vetne a földbe, megvizsgálja a minőségét, hogy lássa, miből milyen termést hozhat; mert bármiben nem terem bármi. Akik például almafákat akarnak telepíteni, megítélik a talajt attól függően, milyen alanynak való vad nő benne, és egyáltalán milyen növények: mert általában az almafák és a körtefák, a tölgyek, a fenyők, a bükkök és a szilfák nem mindenütt fejlődnek egyformán jól, mint ahogy ugyanabban a szőlőkertben nem minden szőlőfajta terem egyformán. Nagy Sándor szerette a vadborostyánt Bachus isten miatt, akit utánozni gondolt. De sok erőfeszítése ellenére nem tudta megnöveszteni Babilonban. Nehéz megerőszakolni az adott talajt, de könnyebb megismerni. Bizonyos növények maguktól is jól fejlődnek, és gyorsan jól teremnek egy bizonyos talajon, a gazda ügyességével kiegészítve várakozáson felüli termést is hoznak.

Ha nem veszítenénk el olyan gyorsan bátorságot célkitűzésink kapcsán, mihelyt nehézséggel találkozunk, ha volna annyi kitartásunk és következetességünk azokban a mesterségekben, amelyek valójában a kezünkben vannak, mint közvetlen szomszédinkéban is; ha példájuk hatott volna ránk, már régen jelen lennénk ezen a téren. Nem kétséges, hogy ha olyan jó feltételeik lennének klímából és emberekből, mint mi, ma tömegesen szállítanák országunkba a selymet; Itália semmit sem gyártana. De a mi esetünkben, lévén olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk, vagy akarunk lenni (mert ha akarnánk, másmilyenek lennénk), mit használna, ha Peru és Mexikó aranya és ezüstje elárasztaná Franciaországot, ha pompára költve kimegy külföldre? Felségetek feladata erre figyelni; két hatalmas eszköz van kezükben: vagy betiltják a selymek túlzott használatát ebben a királyságban, vagy elrendelik a kizárólagos gyártás jogát. Közben az önök alattvalóinak lesz ideje újraindítani a gyártást, és felfejleszteni annyira, hogy az általuk termelt és feldolgozott selyem nagyobb mennyiségű lesz, mint a gyapjú és a kender, a vászon és a posztó.

Ki sem tudnám fejezni, hány különböző korú személy tudna dolgozni ebben, és profitálni és haszonhoz jutni belőle. Csak az tudnám megmondani, aki jól ismeri nemzetünk luxus iránti vágyának mértékét, és szenvedélyét a szép és előkelő dolgok használata iránt. Minden olyan termék termelése, amely több kézen megy keresztül, Franciaországé, mert ebben az országban az emberek dolgosak, sokkal jobb és finomabb terméket tudnak előállítani, mint bárki más. Ha Felségetek egyszer ebbe bele óhajtanak gondolni, bebizonyosodnak róla. Ha már csak egyetlen rápillantásig eljutnak, már az is fél siker; legalább is régen túljutottunk az alapelveken; csak folytatni kell a munkát, és a szükségnek megfelelően erősíteni azokon a helyeken, elkezdődött. Hamarosan eljut arra a pontra, amelyet el szeretnénk érni. Ez az egyik legnagyobb horderejű intézkedés, amelyet hozhatnak ennek az államnak a javára és hasznára, mert ezzel több milliót takaríthatnának meg évente, ami most kivisznek az országból. Így nagyon sok arany és ezüst, ami ma kifolyik alattvalóid kezéből vissza fog térni, mint Hieron  szökőkútjába a víz. Nagy művészet ez a jó politikusnál, aki mindig, mindenben és mindenhol népe javát és gazdagodását keresi.

Amit a velúr, a szatén, és a tafotáról mondok, magától értetődően érvényes a selyemharisnyára is. E felesleges különcködés miatt a külföldiekhez kell fordulnunk az állam kárára. Pedig, amit Franciaországban állítanak elő, annak ki kell elégíteni a franciákat, mint ahogy az angol terméknek az angolokat. Felségetek egy ilyen rendelettel sok pénzt takarítanának meg alattvalóiknak és az országnak. Azt mondják, hogy ezért az áruért minden évben egy millió écu megy ki a királyságukból. Nem meglepő ez a mértéktelen összeg azok számára, akik látják, mennyi lábat díszít ez az áru, amiből gyakran nagyon sok kell. Jó atyáink idejében ez nem fordulhatott volna elő, amikor a királyok és a főurak is ritkán használták. Ma, hogy az idők és a világ megváltozott; nem a használatát bírálom, akkor, ha a haszna marad az országban, mert másként túl drága. Egyébként, hogy Franciaország el tudná magát látni, Rouen városának a példája bizonyítja, ahol kiválóan gyorsan állítanak elő ilyen terméket.
Ahogy a vitorlavászonról és a gyapjú meg selyemszövetről beszéltem, ugyanolyan meggondolásból és hasonló előnyök céljából állítom, hogy a barchet  és a kecskeszőrből készült szövetet is ebben a királyságban kellene készíteni, ahol ma is éppen olyan jó vagy jobb minőségben állinak elő belőle, mint másutt. Miért csináltatjuk meg másokkal a szükséges dolgokat egy olyan gazdag országban, mint a miénk, amikor megtehetjük mi magunk? Beszélnek angol barchetről, meg Lille-i kecskeszövetről, de ezeket ránk kényszerítik, mert külföldi; pedig ezeket előállítják Franciaországban is, és nem is rosszabbak. Ugyanez a helyzet a flamand csipkével is, pedig ezek nem is flamandok, mert a mi asszonyaikkal készíttetik, és drágábban eladják a híre miatt, hogy furcsa ízlésünk révén becsapjanak. Az angol kereskedők ki tudják használni ezt a közös tévhitet, ahol honfitársaik vannak. Naponta lehet hallani a londoni tőzsdén, hogy francia fésű, francia harisnyakötő, francia tű, francia nadrágszíj, stb., bár mindezeket a termékeket otthon, maguk állítják elő. A maguk módján így hálálják meg, amit mi megtanítottunk nekik tudásban, használatban és divatban; mert esküszöm, hogy e nélkül ezt nem csinálnák.

A legközönségesebb művészetekről beszélve, amelyek ruhákkal látnak el bennünket, szólni kell néhány tollvonással a festékiparról is, amely a folyton változó divatnak megfelelően különböző színt ad ruháinknak. Ezen a területen minden másnál jobban érvényesül az invenció, vagy a természet utánzása, amely végtelen számú virág végtelenül különböző színeit reprodukálja. Minden érzékszervünk legkifinomultabbja a szem. Ez fárad el a legkevésbé. A tárgyak sokfélesége teszi, hogy gyönyörrel fordul egyik színről a másikra, fenntartva és összegyűjtve a kellemes változások eredményeként az életerőt és az érdeklődést. Ez a felfogás ma már közhely, megmozgatja az emberek fantáziáját, és hogy ne szólhassa meg őket a rosszakarójuk, hogy tetszenek elöljárójuknak, az ő ízléséhez alkalmazkodva próbáljanak megelégedésükre lenni. Ez az eredete a festmények és a színezések iránti keresletünknek. A festményeket valójában csak gyönyörűségből birtokoljuk, de a ruhák színezése ma már gyakorlati szükséglet. Nem hiszem, hogy lenne olyan ország, ahol az öltözködésnek ne lenne valami praktikus szerepe. Így a szövetek színezése gyorsan követte azok megjelenését. Ebben a művészetben nekünk csak követelni valónk van.  Lakóink nagyon régen tökéletességig fejlesztették. Mindez ideig ezt szabadon és tökéletesen műveltük, de az angolok többé már nem elégednek meg azzal, hogy festetlenül hozzák be szöveteiket; festve akarják behozni, pedig az ő festésük egy fabatkát sem ér, mivel pasztell helyett, ami nekünk van, de nekik nincs, hogy keményítsék a szöveteket, Indiából engedély nélkül hozzák be Franciaországba, mint törvénytelen és hamis színezőt. Felségeteknek soha nem szabad megengedni ezt, mert romba döntené a festőműhelyeket, amelyekből már is több van Franciaországban a szükségesnél, és amelyek kénytelenek lennének rontani a minőséget, a használhatóságot. A rengeteg ember, aki ebből él, és ebben a szakmában alkalmazzák, koldulásra ítéltetne, mivel ez a visszaesés megfosztaná munkájuktól és a még megmaradt keresetüktől a szegény juhnyírókat, mángorlókat és más kézműveseket, akik a szövet kivitelezésén dolgoznak; őket megfosztanák az életüktől.

Az eddigiek kapcsán az önök alattvalói esdekeltek Felségetekhez, hogy tekintélyükkel biztosítsák számukra az eszközöket és a lehetőséget, hogy saját mesterségüket művelhessék úgy, hogy a haszon náluk maradhasson, és ne engedjék meg másoknak, hogy learassák és betakarítsák. Úgy helyes, az ésszerűség alapján is, hogy mindenki a saját lehetőségei alapján dolgozzon, és élvezze munkájának gyümölcsét, amit maga termel meg, és ne hagyjon nyereséghiány miatt kihalni oly sok szép mesterséget, amelyet Franciaország haszonnal, becsülettel, és mindenki megelégedésére művelt. Röviden: ne adjuk fel ezt a nagy, robusztus és legyőzhetetlen állami érdekeltséget, amely elvesztette legfőbb funkcióit hanyag és lusta tompultság miatt. Ez azt jelenti, hogy nélküle kétségbevonhatatlanul előre látható, hogy az önök alattvalói a külföldiek bérmunkásaivá lesznek; ők, és csak ők parancsolnak nekik; a mi iparunk kiszolgáltatottá, rabszolgává lesz, és nem lévén szükségük rá, ott hagyják.

Úgy gondolom, hogy summásan megértettem mindent, ami a ruhára vonatkozik, kivéve, ami a fazont illeti, amely atyáink idejében teljes egészében az ország szabóinak a kezében volt; a mi kezünkben voltak az ollók, amelyek úgy vágtak és szabtak, ahogy nekünk tetszett. De most a skótok és a flamandok irányítják a divatunkat. Szabnak, és varrnak legjobb városaikban hálátlanul szoptató dajkájuk, Franciaország érdekeivel szemben úgy, hogy sértve éreznék magukat, amikor a legnagyobb szükségben kenyérkeresetet kellene adniuk dajkájuk természetes és legitim gyermekeinek. Csak saját nációjuk tagjait hajlandók alkalmazni. És amilyen bunkók vagyunk, a saját országunkban tőlük kapott leckét sem tudjuk megérteni. Még azoktól sem tanulunk, akik náluk szereztek tapasztalatot. Ha ügyesek lennénk, fontos következtetéseket vonhatnánk le ezekből az elvekből. Megtanulhatnánk élni, és élni segíteni a mieinket: ”Semmi sem sok a tieidért”; ez legyen az alapelvünk.

Majdnem elfelejtettem beszélni a bőrcserző művészetről, pedig ez legalább annyira szükséges, mint közönséges, és nagy hasznot hoz, amíg francia kezekben marad, ha az ezt gyakorlók megtartanák saját szabad tulajdonukként főként a nagy városokban a külföldi bőrök szigorú ellenőrzésével. Az egyik leggazdagabb szakma ez a királyságban, és nagyon sok embert foglalkoztat, akiknek ez a gazdagság köszönhető. Az utóbbi években sokat romlott a minősége és a haszna is, mivel a minőségvesztés ragadós, és már nagyon időszerű lenne megreformálni a termelést, és a különböző csalásokat szigorúan leleplezni. Sok betegséget meg lehetne előzni, ha az emberek jó lábbelihez jutnának. Abban a társadalom igazán érdekelt, hogy legyen jól bedörzsölve, jól körülvágva és előkészítve a bőr, hogy ellenálljon a víznek és tartós is legyen. Ami a batisztot készítő takácsokat illeti, abból nagyon sok van a királyságban, ki tudják szolgálni az országot, még azok is, akik úgy tesznek, mintha behoznának, valójában haza viszik, mert otthon drágábban adják el, mert itt felesleg is van a világ legjobb minőségű árujából, lévén hogy bővelkedünk jó bőrben és ehhez szükséges természetes jó vízben.
 
Ennyit a bőrökről, ami legnagyobb részt megtalálható nálunk; mert a többi a berberektől, a Zöld fokról és Peruból jön; de ezeket a külföldiek nyúzták le. Bár nem tudok nem csodálkozni azon, hogy ez a sok franciaországi és máshonnan jövő bőr alig elég a királyság lakói három negyed részének, a negyedik rész facipőt és tákolt lábbelit visel. A szabás a kezünkben van még a mai nap is, bár a flamandok nagyon ügyesek, hajószámra hozzák be a cipőiket, még csak be sem telepedve, hogy itt állítsák elő az újakat. Emiatt terjedt el a hír, hogy Franciaország kénytelen tengeren túlról behívni cipészeket. Mindent összevéve, megállapíthatjuk, hogy még a legkisebb dolgokban sincs szükségünk szövetségeseink segítségére. Jó jele ez annak, hogy nagyon szeretik azt, ami a miénk, és ezért szeretnek bennünket annyira kisegíteni.

Miután szóltam az öltözködésről, kell néhány szót szólni az építészetről is. A kegyetlen időjárás, amely hol hideg, hol meleg, kényszerít bennünket, hogy fedjük magunkat. Az önmagába és változtathatatlanságába szerelmes természet kényszerít bennünket, hogy építsünk. Látjuk, hogy a föld legvadabb állatainak is megtanítja, hogy húzódjanak búvóhelyek mélyére, az ég madarainak, hogy fészket rakjanak. Úgy gondolom, hogy az emberek mindig készítettek valamiféle házat maguknak, De az egyszerűséghez hozzáadódott a kényelemség, majd pedig a fényűzés. A gondoskodás, amit őseink az építményekkel kapcsolatban ránk hagytak örökségként akár magán, akár közösségi vonatkozásban szinte generációról generációra jött, és ami arra kényszerít bennünket, hogy felújítsuk a régit, vagy építsünk újat. A nagy és bölcs rómaiak annyira érdekeltek voltak ebben, hogy törvényeket hoztak, és meg is tartották a hely, a szilárdság, a forma és az emeletek számával kapcsolatos követelményeket. Túl ezen, évente választottak egy hivatalnokot, aki ellenőrizte az építkezések minőségét, és a munkálatok menetét. Közöttünk az építkezés szabadsága olyan, hogy ha szomszéd jogait nem sérti, nincs akadálya. Az anyagokat illetően, mint a fa, a kő, a mész, a tégla, stb. valamint a szakemberekből, mint a kőművesek, kőfaragók, ácsok, gipszmunkások, stb. nem hiszem, hogy van a világon még egy ország, ahol belőlük annyi állna rendelkezésre, mint Franciaországban. Nap, mint nap egyre gyakrabban látjuk, hogy oly gyorsan megalapozódnak, felépülnek hatalmas épületek, hogy maga a természet is csodálkozik a gyorsaságon, az épületek ügyes elhelyezésén.

Mi mindenben túlozunk, és nagyon szerencsés lenne, ha mértéktartásra fognánk magunkat. A múltban és ma is furcsa nép vagyunk: szemünkre hányják, hogy úgy építünk, mintha soha nem halnánk meg, és úgy bankettezünk, mintha a holnapi halálra készülnénk. Valójában az utóbbi a disznóra jellemző, míg az előbbiből kisejlik az emberi jellem. Mert tagadhatatlan, hogy az országok nem lennének képesek szebb és tartósabb díszekhez jutni, mint a szép lakóépületekkel. Túl azon, hogy ezek az épületek örömet okoznak azoknak, akiknek épülnek, sok szegény embert foglalkoztatnak és enyhítik a nép sorsát. Ez volt az egyik fő értelme (írások szerint), hogy felépítették a piramisokat Egyiptomban csupán abból a célból, hogy gazdagságukat megmutassák az utókornak, amelyeket azonban hasznot nem hozó nagy pompának tekinthetünk.
 
Nagy Sándor életrajában olvashatjuk, hogy Stasicrates  mérnök (aki nagy újításairól volt híres) egyszer azt mondta neki viccesen: ”Lüszipposz  brozban, Apellész  vitorlavászonban, Pürgotellész  márványban nem lennének jók (felsége) nagyságának érzékeltetésére, de kedvére készítene a thrákiai Athosz hegyéből  a világ legnemesebb és legtartósabb szobrát. A szobor a balkezében tartana egy tízezer lakosú várost, a jobbkezéből pedig egy hatalmas folyó folyna a tengerbe.” De amikor Sándor megkérdezte tőle, hogy miből élne ez a tízezer ember, és hogy ő képtelen lenne ellátni őket (hisz ez a fő gond), már nem is akart hallani többet a tervről, bármilyen nagy is volt, és mindenféle dologban nagynak mutatkozott. Amikor azután Nagy Sándor meghódította Egyiptomot, fel kívánta építtetni Alexandriát és betelepíteni görögökkel, bőtermő medencét választott, amely képes volt eltartani mindenféle embert. Ebből megérthetik Felségetek, hogy egy nép jóléte, gazdagsága, kényelme tipikusan királyi gondoskodás tárgya.

==== KÖNYVIPAR ====

Amikor Felségetekhez szólok Franciaország főbb manufaktúráiról, esküdt ellensége lennék a szent múzsáknak, ha elfeledkeznék a nyomdászat nemes művészetéről, amely által a világosság terjed, és a századok örökkévalóságának szenteli oly sok tudós ember munkáit, amelyek kötelességeinkre tanítanak minket, és amely révén Isten kommunikál velünk és mi ővele. Általa megismerhetjük az isteni és emberi dolgokat, és segítségével bensőségesen társalgunk minden korszak legbölcsebb embereivel, amely megőrzi annyi széplélek emlékét, lehetővé teszi, hogy dicsérhessenek bennünket a jövőben, ha arra érdemes dolgokat hajtunk végre, és önök is tőle remélhetik a halhatatlanságot. Mint mondják, egy Mainzben született német volt az, aki ezt a művészetet először művelte a kereszténység körében úgy 1400 körül, ugyanakkor, amikor a szintén német alkimista barát, Berthold Schwarz  feltalálta a tüzérséget, amely a pokol villáma lett az emberiség egyetemes szerencsétlenségére, szemben a nyomdával, amely dísze, dicsősége lehet, és hasznára minden erényes embernek. Először fából készült betűket használtak, amilyeneket még ma is látni Strasbourgban az első nyomdával együtt, amelyet az örök emlékezetnek szentelve állítottak ki a város katedrálisában. Azóta, mint hogy könnyű az új találmányokat javítani, átálltak a fém karakterekre, amelyekkel végképp tökéletesítették ezt a művészetet. El kell ismernünk, hogy ezt a németeknek köszönhetjük, de Anglia és Hollandia már nekünk köszönheti azt, amit ebből a művészetből tudnak. Ma, amikor már minden keresztény nép birtokában van, a mi feladatunk megőrizni, ápolni és hasznosítani, mint mindenki a saját hazájában.

A könyvkereskedelem annyira egyetemes, hogy még az uralkodók, sőt egész államok sem vetik meg. Szavolyai Filibert  herceg (az apja annak, aki ma is él), akit nagyra becsültek a tudásáért, annyira beledolgozta magát ebbe a kereskedelembe, hogy a velenceiek is irigyelték, és mindent megtettek, hogy kivegyék a kezéből olyan mesterkedéssel, ami megmutatja, hogy a profit tárgyában nincs olyan ember, aki megőrizné a becsületét. Ki ne tudná, hogy mennyi előnye van ebben Németországnak, és hogy bevételeinek nagy részét ez adja? 

A flamandok is, akik nagyon finom orral kiszagolják minden nyereség lehetőségét, felkarolták ezt a tevékenységet, és több fontos városban elindították a vidék mindenféle szegény embereit alkalmazva nagyon alacsony bérért, és a mesterlegényeket tizenöt cens-el  többet fizetve kötik magukhoz, mint amennyit a franciák kapnak, akik húsz-huszonöt cens-t kapnak naponta egyenértékben. Ezzel az emeléssel megtalálták az eszközt, hogy az ő árujuk olcsóbban jöhessen be a francia piacra körülbelül a feléért, mint amennyit a mieink kénytelenek kérni érte; és egyre gyakrabban tudnak nálunk eladni sok olyan könyvet, amelyek gyakori felhasználásúak, és ezért nagyobb irántuk a kereslet. Íme, így lopják el a mi nyomdászainktól és könyvkereskedőinktől (az általános vélemény szerint a mi könyveink nem a legjobbak, és az eladók minél gyorsabban meg akarnak szabadulni tőlük) mesterségük gyakorlásának a lehetőségét, és azt a kis hasznot is, amit ebből korábban húzhattak. 

Túlzás nélkül mondhatom, hogy az önök királyságában van ötvenezer ember, akik a nyomdászatból, vagy a könyvkereskedelemből élnek, és másfajta jövedelmük nincs, ami segítené őket. Amennyire csodálatos az alkotó szellem sok különböző megnyilatkozásaiban, olyan kegyes gyermekei iránt, akik létét ennek a művészetnek a révén nem csupán fenntartja, de meg is őrzi szenvedélyes gondoskodással. Szereti, magához öleli, és elégedetten szemléli őket. Különleges gyönyörrel látja bennük önmaga hallhatatlanságának képét. Visszaemlékezik arra, hogy az ő szép és kegyes múzsákkal való kapcsolatából fogamzottak, és, mintegy a sajátjaira irányuló szeretet visszfénye irányul rájuk, akik ugyanabból az isteni magból születtek, és bennük mintegy tükörben szemléli szerzőik szép vonásait és vonalait. Csodálja tökéletességüket, szenvedélyesen beléjük szeret, és egyszer-egyszer csókot ad nekik dolgozó szobájában, amelyektől, mint valami titkos tűztől fellángol bennük a vágy az erény, a becsület és a dicsőség iránt.

Visszatérve a mondanivalómhoz, azt mondhatom, hogy a nyomdászat már egyik nemzet kezéből a másikba került, így a művelőik számára már nem tud annyi profitot termelni, mint a múltban, minthogy kevés nép dolgozik benne, és a népekből kevés ember. A hétköznapi használat kapcsán tegyük hozzá, hogy az irodalom feléledése óta telerakták a könyvtárakat könyvekkel, és még ma is sok maradt belőlük, bár a háborús pusztítások sokat megégettek belőlük. A bútor nem úgy használódik el, mint az öltözék. Ami szolgálta az apát, szolgálhatja a fiát is: kézről kézre megy, aszerint, hogy mennyi gondot fordítanak megőrzésére. Nem kételkedem azonban abban, hogy ha a különböző külföldi könyvek behozatalát betiltanák, a nyomdászok és könyvkereskedők hamarosan meggazdagodnának. És hogy szabadon kimondjam, amit gondolok, ez a kitiltás egyformán áldásos lenne azoknak is, akik kormányoznak, és azoknak is, akiket kormányoznak. A külföldi gondolkodás megmérgezi szellemünket, és elzülleszti erkölcseinket. Találtak eszközt arra, hogy sok emberünket lealjasítsák, és eltávolítsák a legális engedelmességtől. Még a leg szeretetre méltóbb szívekbe is bevetették a rossz magot, beléjük helyezték Szodoma és Gomora oltványát; vagyis olyan szörnyek születését idézték elő, amilyenek soha korábban nem léteztek Franciaországban. 

Nincs olyan könyvkereskedő a világon, akinek minden könyvből lenne egy példánya; ehhez semmilyen gazdagság sem lenne elég, és nincs olyan hely sem, ahol a világ minden könyvét tárolni lehetne. Ez azt jelenti, hogy a végtelen számú könyv még a használat szempontjából sem jó. Akik sok könyvvel dolgoznak, sok látogatót szereznek, de kevés barátot. Ők keresik a betegségük gyógyulását és sebeik beforradását a különböző eszközök segítségével; túlságosan szétszórják szellemüket, és nem adják meg az időt számára, hogy mélyére járhasson a dolgoknak. De ezek a megjegyzések máshová vezetnek; menjünk vissza eredeti témánkhoz. A jó könyvet általában jól fogadják. De az is ésszerű, hogy a jövőben valamiféle védettségük legyen az első kópiáknak: ma nincs több védettségük hosszabb időre, mint négy vagy hat évre; ennek az időnek a leteltével mindenki számára szabaddá válik, és mindenki annyi hasznot húz belőle, amennyi abból kihozható. Mert, ha a könyv jó, aki ezt először kinyomtatta profit reményében tette; ha rossz, azt kell feltételezni, hogy senki nem fogja kinyomtatni. Ezért Felségeteknek nem kellene meghosszabbítani az elsőség privilégiumát senki kérésére, annál is inkább, mivel nyolcszáz vagy ezer écus, amennyi hasznot néhányak ebből húznak, több mint százezer écus kárt okoznak Franciaországnak. Ha Felségetek a papír exportját is megtiltanák, és így nem lehetne rá nyomtatni, kétségtelen, hogy néhány év alatt ez a művészet is felvirágozna, és sok hasznot hajtana. Mert így a külföld kénytelen lenne importálni az első nyomtatványokat, és visszaküldeni a piacra szánt másolatokat, ami előnyös voltán túl lehetővé tenné rengeteg gonosz könyv megismerését, amelyek Felségetek számára és az ország nyugalmára károsak lehetnek a külföldiek által megvásárolt saját papírunk és karaktereink révén. Így a nyomdászok és könyvkereskedők, akiktől káros könyveket kobozbak el, semmilyen bocsánatra nem tarthatnának igényt, mert fel lehetne ismerni a betűformákat, másodsorban a papírt az előállítás évét és a bizonyíték azonnali és tagadhatatlan lenne annál is inkább, mivel a kerületi ellenőrök minden évben jogszerűen ellenőrzik a papírt gyártók hol jobb, hol gyengébb minőségű termékeit. Túl ezen, mindenféle adóval és könyveléssel történő visszaélés kiderülne, éppen úgy, mint a füzeteknek feltüntetett nyomtatványoké, amelyek esetében sok a csalás úgy, mint a vámok és a sóadó esetében.

Amit a nyomtatásra alkalmas papírokról mondtam, eszembe juttatta, hogy mielőtt az angolok elkezdték volna magukhoz szállítani a francia papírt nagyon sok embernek kényelmes megélhetést biztosítottak munkájukból; de az utóbbi években ezek is úgy panaszkodnak, mint a többi kézművesek a királyságukban. Az angolok olyan szintet elértek, hogy kénytelenek vagyunk rajtuk keresztül kereskedni, mivel a legkülönbözőbb helyeken van nekik papírmalmuk, amit vásároltak, vagy építtettek, és működtetésükhöz damasztot hozatnak be saját országukból, ellenőrzés nélkül, ami a mi királyaink sok rendelete szerint tilos, először is azért, mert nem voltak hat hónapig a tűző napon, hogy a pestisfertőzést és az agyvérzést, ami általában Angliából és Flandriából jön. Szegény franciák, mi munka marad nekünk, amikor befogadunk magunk közé olyan csaló embereket, akik olyan ügyesek, hogy még a hasznunk megmaradt cafatjának darabjaitól is végképp megfosztanak minket? Hogy az angolok és flamandok ne panaszkodjanak azért, mert mi rájuk panaszkodunk, beszélnem kell egy kicsit az olaszokról. Ezek az emberek rendkívül agyafúrtak, teli ötletekkel, és tőlük mi nagyon sok mindent tanultunk. Ugyanazok a tényezők vonzották hozzánk őket, mint más külföldieket, és bírták hosszú tartózkodásra. Az utóbbi években az üvegművességet művelték nagyon jól és nagy haszonnal. Nem mintha, korábban ez nem létezett volna Franciaországban. Languédoc-ban, Dauphiné-ben, Armagnac-ban, a Foix  grófságban haszonnal művelték ezt a nemes mesterséget. Nemesnek nevezem tekintettel a kézre, amely alakítja, és az anyag tökéletes esszenciájára, vagyis az üvegre, amelyről dicséretként azt mondhatom, hogy az emberi tevékenység csodája, mint ahogy az arany a természeté.

A mi királyaink is teletömték őket szép privilégiumokkal, majd pedig azt akarták, hogy csak a nemesek gyakorolhassák ezt a mesterséget Franciaországban, ami Itáliában nem úgy van. E királyság több helyén az emberek megelégedtek hosszú ideig az üvegbögrével, és úgy gondolták, soha nem tudnának velenceihez jutni, mert összetörik. Most, hogy az olaszok ügyessége és kezük munkája, könnyedén bevezette a valójában sokkal szebb és finomabb, de éppen olyan törékeny kristályüveget, a mi franciáink, akik minden más népnél érzékenyebbek az ivó és evőeszközök, meg a bútorok tisztaságára, ezt használják a legnagyobb örömmel és mértékben. Az elhunyt király, Felségetek apja és férje többször saját maga kifejtette azt az óhaját, hogy kizárólag a franciáké legyen ennek a szép mesterségnek a művelése és haszna, pedig hitem szerint nem volt tudomása arról, hogy több mint kétezer ötszáz nemes könnyíti meg ezzel életfeltételeit, és biztosít rangjának megfelelő életmódot, nem is beszélve arról a sok emberről, akiket alkalmaznak ezen a területen. Ez nagyon súlyos dolog, és oly sok tekintélyes alattvalóját érinti Felségeteknek, hogy kötelességük magukévá tenni azt a kívánságukat, hogy visszakapják régi jogaikat, amelyeket el akarnak bitorolni néhány megkérdezésük nélkül kárukra kiadott meglepő új privilégium segítségével, amely privilégiumtól soha nem fosztották meg őket, sem visszaélés, sem szó- vagy esküszegés miatt. Ők maguk az elmúlt háborúkban atyáikhoz hasonlóan hűségesen bátran követték uralkodójukat, vérüket áldozták érte, hűen szolgálták a koronát mindenütt, ahová a minőségük alapján a kötelesség hívta őket.

Íme, amit mondani tudtam a művészetekről általában, és a néhány legfontosabbról bővebben az értekezésben, ahol nem kívántam utánozni a virágkötőket, akik kiválasztják a szemre legtetszőbb és legillatosabb virágokat, hogy abból hozzanak össze egy művet, amely jól mutat és illatozik, egy napig tart és soha nem fog gyümölcsöt teremni. Úgy jártam el, mint a méhek, akik átrepülik a rózsát, megállapodnak a kakukkfű erős keserű illatánál, elkészítendő a mézet és a viaszt. Nem is folytatom tovább az egész étlap részletezését, emlékezvén arra, hogy Felségetekhez szólok, akiktől csak a lehető legkevesebb időt kérhetem. Félnék, így is a vádtól, hogy túl hosszan szólok, ha nem lennék biztos abban, hogy Felségetek mondandóm hasznosságát mérlegelik, ami majdnem végtelen. Másrészt, Isten rendelte el földi helytartóinak a szegény, az özvegy, az árva meghallgatását éppen úgy, mint a világ nagyjait és leggazdagabbját, abból a célból, hogy mindig nyitott legyen a szemük és a fülük meglátni és meghallani, mi javítja és könnyíti népe életét.

Vespasianus császár mondta, hogy a haszonnak jó szaga van, bárhonnan is jön. Ahogy ezt művelte, ismereteink szerint gyakran függött pénzéhségétől. De kétségtelenül dicséretes dolog, és minden gyanú felett áll, ha ehhez másokat segítünk. A legnagyobb uralkodók és a leg liberálisabbak mindig is dicsőséges feladatnak tartották olyan eszközök megalkotását és olyan törvények létrehozását, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy népeik gazdagodjanak. Tudva-tudván, hogy az ilyen gazdagság a költségeik és liberalizmusuk kimeríthetetlen forrása. Az igazságszolgáltatás gondjai után ez foglalja el lelkükben a második helyet, mint az előbbinek fontos függvénye, ami azt követeli, hogy mindenki megkapja azt, ami neki jár. Semmilyen más ügyben nincs annyi joguk, mint ebben, hogy leeresszék a kezüket, és lazítsanak a gyeplőn. Mert az országban hol előnyös szűkíteni a jótékonyságot, hol pedig bővíteni a kor lehetőségeinek és a méltányosságnak megfelelően, ami attól a meggondolástól függ, hogy mi az általános érdek, amihez a bölcsen irányító vezetés alkalmazkodik mindenben és mindenhol, mint általános célhoz, amelyre irányulnia kell minden a törvényhozók által létesített törvényeknek és azoknak az intézkedéseknek, amelyek e törvényeknek megfelelően engedelmeskednek azok, akik kormányoznak és azok is, akiket kormányoznak.

A mai divat szerint azt mondjuk, hogy az emberek boldogsága a gazdagságtól függ, a gazdagság pedig a munkától. Ahogy minden állatnak, amelynek van vére, van szíve is, minden országnak, amelynek van gazdagsága, van ipara is. Mivel az ipar ilyen szerepet tölt be, neki kell a különböző országokban a legjobban élni, és legutoljára meghalni. És, amint a legéletképesebb állat is a természet törvényeit követve képes fennmaradni, az állam akkor van legjobb helyzetben, ha megfelelő helyen jól védett területe van, és más államok társaságában hasznosságát és belső rendjét tekintve nem őt kormányozzák, hanem mások engedelmeskednek neki. Mert nagy szerencse, ha minden alattvalójának megvannak az eszközei szükségletei kielégítésére, vagy ha nincsenek, megszerezhetik. Ez a legjobb kantár a sokkarú és sokfejű Typhée  megfékezésére, aki ha megsértődik, vagy bosszankodik, hogy nem nyer semmit, fellázad, és néha földrengést okoz. Ettől az olajtól lecsillapodnak a viharverte hullámok abban a tengerben, amelynek mélye zajong és morog, mindig készen a lázadásra, ami nehezen csillapítható, és eljuthat odáig, hogy hullámai mindent fenekestől felfordítanak.

Az uralkodók legkifinomultabb művészetét az igazolja, hogy menyire járulnak hozzá népeik gazdagodásához, mert semmi más nem hoz több engedelmességet, több tiszteletet, és több köszönetet. Általában azokat szeretjük, akik jót tesznek nekünk; úgy tekintjük őket, mint valami harmadik természetet Isten és közöttünk, és oly mértékben tiszteljük őket, amilyen mértékben nyereséget tudunk termelni fennhatóságuk alatt.

Ha példát keresünk, nem kell-e messzire mennünk? Nem régen láttuk Anglia királynője kapcsán, hogy szerette, sőt imádta a népe. Be kell vallani, hogy gondoskodása és ügyessége révén megszerezte olyan addig nem ismert művészetek ismeretét azáltal, hogy felkarolta a lehető legtöbb segítséget adva azoknak a franciáknak, akik a belháború miatt átdobódtak a királyságába. A gyümölcsét maga is élvezte, az országa máig is élvezi. Mert ezek olyan dolgok, hogy maga Jupiter sem tudná csökkenteni a hasznukat (mint az öreg Kátó mondja). Ha munka van, az mindig termést hoz. Folyton termő szőlőtő ez, ha vesszőjét jól karban tartják és megóvják a vaddisznótól és más mezei állatoktól. Főként Franciaországban, ahol a szőlő aranyat ér, és amelyet éberebb sárkányokkal kellene őriztetni, mint a Hesperidák  almáit. Más szóval: ha beengednek mindenkit, ez egyre inkább lepusztul. Sivataggá válik. A csavargók szedik le a szemeket, szedik ki a töveket és viszik el a karókat is. És néhány év múlva még a helyüket sem lehet felismerni.

 Korábban már mondtam, de ismételnem kell, hogy az okos politika legfontosabb jellemzője annak a felismerése, hogy az emberek miképp lehetnek leghasznosabbak a közösség és egyben a maguk számára. És hogy idáig eljussunk, táplálni, ápolni és növelni kell az ipart oktatással, és gyakorlattal. Mindent meg kell tenni, hogy száműzessék a tétlenség, ami a gazdag és virágzó államok fatális pestise. De be kell vonni az embereket a munkába felhasználva a becsület és a profit lehetőségének vonzerejét. Újra mondom, ez egy legyőzhetetlen hídra, amelynek számtalan feje nő, és ezek a különböző mesterségek. És akik ezeket ismerik és művelik olyanok, mint a Rodosiak, akik először áldoztak az újszülött Minervának örök gazdagságban részesültek (mivel Jupiter hálából aranyfelhő bocsátott szigetük fölé). Akik pedig az ilyen embereket megvetették, rossz körülmények között szegények és nyomorultak maradtak. Most, hogy mindenki meg tudja tanítani őket, és hasznosan foglalkoztatni, szomszédin: az angolok, és a flamandok nekünk is megtanítják. Az ő példájuk mutatja, hogyan kell szabályozni a művészeteket, hogy megőrizzük és megtartsuk a saját kezünkben: az ő gyakorlatuk lényege, hogy aki képes dolgozni, nem maradhat munka nélkül. Könyörgöm, vegyék figyelembe Felségetek, hogyan váltak Hollandia, Zéland, Frize kicsi vidéki városkái csodálatos nagyvárosokká! Úgy, hogy ott tilos tanulatlannak és lustának lenni; ott korán elküldik az embereket a hangyák és méhek iskolájába, hogy megtanulják kigyógyítani magukat azokból az erkölcsi betegségekből, amelyek a legnagyobbak, amiktől az ember szenvedhet. Ők nem kérnek a természetes gyógymódokból, a városvezetés gondoskodik arról, hogy biztosítsa az orvosi ellátást. Irányítsanak úgy, Felségetek, hogy hasonlóan viszonyuljanak alattvalóikhoz, akkor ők ezzel nyernek, önök élvezhetik a dicsőséget, a köz pedig a hasznot.
Az említett országok gyakorlata különböző a mesterségek tanításában és segítésében, éppen úgy, mint az emberek alkalmazásában és étkeztetésükben, de mindig ugyanaz a céljuk, vagyis a magánprofit és a közjó. Senki sem remélhet bocsánatot a szegénységéért, mert több jó és törvényes lehetősége is van, hogy megszabaduljon tőle, amelyeket Felségetek a közjóra figyelemmel kötelesek megnyitni, és működtetni ebben a királyságban is, mint ahogy az történik Svájc és Németország legnagyobb városaiban, ahol nincs olyan kisváros, ahol a helyi földbirtokos ne működtetne néhány kollégiumot, hogy taníttassa szegény alattvalóit a szabad mesterségekre, éppen úgy, mint a kézműves mesterségekre. A leghíresebb nagyvárosokban a városvezető figyel az őt körülvevő tehetségekre, és megítélése szerint képezi őket a legkülönbözőbb tudományokra. Majd véleményezi az uralkodó számára a teológiában, jogászatban, orvostudományban, matematikában, hadi művészetben legjobbakat, és olyan helyzetbe hozza őket, hogy alkalomadtán szolgálhassanak. Ha Felségetek bevezetnének egy ilyen rendet, a következménye hasznos lenne az önök és a közösség számára. Ezáltal minden másnál nagyobb mértékben nőne dicsőségük térben és időben egyaránt (amit Plotinus  mozgó örökkévalóságnak nevez).*Akkor annyi tehetség nem ragadna benn a tömegben (és égbe akarván emelkedni) nem húzná le a gond és a szűkösség pora. Az Ön keze olyan lenne, mint egy égi kéz hogy ki-és felemelje őket. Az emberek nem véletlenszerűen haladnának előre, hanem erényeik alapján. Jogosan neveznék önt második teremtőnek. Uralkodna az erény, és nem lenne többé a forgandó szerencse hűbérese.

A lovakat megbecsülik természetes jó indulatuk, testük ereje, erős ínjaik miatt. Az ökröt nyaka vastagsága és hatalmas izmaiért. Az embert azonban szellemének finomsága, és cselekvési bátorsága teszi értékessé. De aki képes lenne és tudna válogatni az emberek között, nagyon sok tehetségesnek született személyt találna a legalacsonyabb származású és rossz körülmények között élők soraiban is. Mindannyian ugyanabból az agyagból teremttettünk, mint a tégla, de nem mindannyiunk öntőformája volt ugyanaz, nem is mindannyian ugyanabból a pestises földből, és nem ugyanolyan módon dolgoztak ki és finomítottak bennünket. Ahogy különböző testalkattal születik robusztusabb és kevésbé erős ember, úgy jöhet a világra szép szellemű és ritka kiválóságú ember. Felségetek jól tudják, hogy az olyan török nagyvezérek, mint Agas, Basas nem születnek, hanem kinevezik őket a tömegből. Ha az önök államának a törvényei és szokásai sokkal jobbak, és az igazat szólva sokkal természetesebbek is, amennyiben a sasok a sasoktól születnek, a galambok meg a galamboktól, nem engedi meg önöknek hasonlóképpen cselekedni, vagy legalább a természettel együtt elfogadni, hogy akik itt születnek, elrendeltetésüknek megfelelő irányba menjenek, vagyis váljanak hazájuk hasznára és dicsőségére, ne pedig terhére torzan és tehetetlenül. Amit az egyik nemről mondok, mondom a másikról is, mert mindketten a társadalomnak születtek, és cselekvésre vannak szánva. Megosztják maguk között a gondokat, és a háztartási feladatokat főként Franciaországban. Ha szegény gyerek található; nagyon is sok van ilyen a rend hiánya miatt, ami régóta uralkodik nálunk.  A hollandok példáját követve két lehetőség van. Az egyik az, hogy összegyűjtik őket középületekben külön a fiúkat és külön a lányokat, dolgoztatják őket mindenféle manufaktúrában, mint a posztókészítés, játék babakészítés, vászonkészítés, ágyneműkészítés, stb. Mert nem kétséges, hogy sok alattvalója tudna pénzt adni gondozásukra, vagy alapítani társaságot ebből a célból, ha a külföldi termékek behozatalának tilalma meg tudná őket szabadítani az így előállítandó portékáktól.

Az ilyen intézményeket a hollandok iskolának hívják, és jogosan, mert az életre tanítanak. Olyan dolog ez, amelyet még Agésilaosz  is helyeselt volna az ifjúság nevelésével kapcsolatban. Az itt elhelyezetteket különbözőképpen alkalmazzák jól táplálva és jó körülmények között. Hogy a többiektől megkülönböztessék őket, kétszínű ruhába öltöztetik őket, mert tilos kimaradásuk, vagy hogy felismerhessék őket és visszavigyék. Csak házasság céljából engedik ki őket. Amikor már ismernek egy mesterséget, elviszik őket leánylátogatóba, olyanok közé, akik úgy születtek és nevelkedtek, mint ők, hogy válasszanak feleséget, majd valamekkora összeget kölcsönöznek nekik, meg némi lakásberendezést, és megadják nekik a szabadságot, vagy a lehetőséget, hogy visszatérjenek oda, ahol táplálták, nevelték és tanították őket, hogy ott folytassák megtanult mesterségüket jó bérért, amelyet attól a társaságtól kapnak, amely gondozza őket.

A másik rendelkezés, amelyet a hollandok hoztak a szegények segítésére, akik jó szándékkal keresték egy mesterség megtanulásának a lehetőségét. Miután találtak egy mestert a városban, megesküdtek a városvezetés előtt, hogy néhány évig hűségesen szolgálnak megegyezés szerint napi két sol -ért vagy hat blancért  lakás és étkezés nélkül. A mester szabad időt ad nekik déltől egy óráig az ebéd beszerzésére és elfogyasztására bizonyos helyeken, anélkül, hogy a kerültet elhagyná, annál is inkább, mivel van ott néhány hely, amely étkezteti és öltözteti őket. De ez csak az ország szülötteire érvényes, mert nem szokásuk külföldieket befogadni, különösen nem a franciákat, hacsak nem kölcsönös cseréről van szó.
Mindkét módszer kiváló, ha a szegényeknek született emberekről van szó és nem terhelik az államot. Megdöbbent, hogy meggyőzték Felségeteket azzal a javaslattal, hogy parancsolják meg a királyság koldusainak elkülönítését a városokban, és táplálják közadakozásból. Konstantin volt az első, aki rendeletet hozott a bennszülöttek szubvencionálásáról, és attól kezdve korházként is működő vendégházakat hoztak létre a szegény gyermekek, az öregek és a betegek számára a püspökök és képviselőik követelésére, és okkal, mert a megnyomorított kéregetők templomról templomra jártak sírálmaikat egyházi énekekbe keverve. Az is igaz, hogy segíteni kell a szegényeket és nem megölni. Szent Ambrus  mondja, hogy a táplálék megvonása a halálukat jelenti. Hozzátenném, néha ez mindannyiunk öngyilkosságát is jelenti, mert ha rosszul bánunk a szegényekkel, az tömeges megbetegedéseket okozhat a városokban, mert azok erdőn, mezőn, hegyeken át széltében és hosszában terjednek. Mindezek ellen egyetlen igazi gyógymód van: adjanak munkát az embereknek, mint más népek teszik, a különböző mesterségek segítségével. Pedig, ha ebbe belegondolunk, rá kell jönni, hogy lehetetlen. képtelen. Azok, akik annyira csonkultak, hogy önmagukra nézve is úgy érzik, hogy nem hasznosíthatók valami szörnyű baleset következtében, vagy azok, akiket a természet csak azért hozott létre, hogy a föld számára teher legyen, hagyjuk! Nem terhelik igazán a társadalmat, de ilyen viszonylag kevés van. Akiknél a szegénység okozza a gyengeséget, vagy a rosszullétet, azok számára – Istennek hála – van jóléti lehetőségünk, és az orvoslás is tud gyógyszert ajánlani. Annyira komolyan gondoljuk a gyógyíttatást, hogy erre a célra nagy költségekkel hónapokon át istállóikban tartanak nagyon drágán munka és vonó állatokat is. Vajon tapasztalatlanságból nem hozunk-e létre közöttük újabb betegségeket? Akarjuk, hogy a rossz állapotukból kifolyólag rossz szokások alakuljanak ki bennük a tétlenség miatt? 
Úgy gondolom, hogy nincs bocsánat, akkor, ha valaki olyan nyomorult, hogy inkább vállalná az éhenhalást, mint hogy használja a két kezét. Lusta gyomrok, haszontalan terhei a földnek, emberek, akik csak azért születtek, hogy fogyasszák Céres és Bachus  ajándékát termelés nélkül! Ellenetek kell a közigazgatás minden erejét bevetni, ellenetek kell felhasználni az igazságos szigor fegyverét! Nektek csak a korbács és a pellengér jár! Közületek kerülnek ki a zsebtolvajok, a hamis tanúk és a rablók. Az ilyenekkel szemben alkalmazni kell az igazságos erőszakot; munkára kell kötelezni, mint a flamandok teszik Amszterdam városában, ahol a részeges, munkakerülő és a szülők ellen lázadókkal brazil vörös és más színezésre használt fákat fűrészeltetnek és vágatnak apróra egy „Techtus”  nevezetű házban, ahol a munka naponta új meg új csodát művel.

Ez az értelme annak, hogy (mint Cyrus  mondta) azok, aki, nem akarnak önmaguknak hasznot hozni, kénytelenek legyenek a közösségnek. A természettudósok mondják, hogy a legvadabb bikák is engedelmessé, kezelhetővé válnak, ha ki vannak kötve egy fügefához. Hasznosítani akarunk egy libertin  munkakerülőt észre téríteni? Hozzá kell kötni valamilyen mesterséghez. A testnek több olyan része van, amelyek mintegy sugárút egyenesen lehetőséget nyit a bűnnek, hogy behatoljon a lélekbe. De majd mindegyiket el lehet zárni valamilyen tevékenység folyamatos fenntartásával. Diogenész  embereit ezért kell „háromszoros embereknek” tekinteni. Háromszorosan nyomorultak a szegénység, a külső forma és az arc miatt. Mert önmaguktól nem képesek az erkölcs gyümölcsét, de még a virágát sem.  Így azután bűnbe temetkezve, lelkükből, mint parlagon hagyott földből kelnek ki a lázadás vad növényeinek tüskés utódai azok számára, akik kezelni próbálják őket. Minerva Poliade  segítőinek, a szent rendőrfőnököknek erre kell legjobban figyelni. A hanyag pazarlásra és a menekülés a munkától benne van az emberben, és nem külső sugallatra kerül belé: vele születik. Ez a bűnök forrása, amit most mosolyogni látunk. A gyökere a végtelenül sok rossznak, melyek belepik a világot. Es ki ne érezné kötelességének, hogy a természetnek e hibáját ellensúlyozza értelmes törvényekkel? Nincs olyan vadállat, amely nem lenne kedvesebb és kezelhetőbb, mint az ember. 

Amit szóltam fentebb a jól szervezett műhelyekről, amelyek valamelyest a családot is pótolják – minthogy táplálni és megőrizni kell a már megszületett gyerekeket, – közülük azok, akiket lehet és kell dolgoztatni, nem sokára megismerhetik, és meg is kell ismerniük a valós gyakorlatban az egyik legnagyobb, legszükségesebb és leghasznosabb szabályt, amit az emberi értelem felfoghat. És nem kell kételkedni abban, hogy az önök népei, Felségetek hatalma és kormányzása alatt ne fogadnák ezt örömmel, és ezerféle áldással, mert ezzel az eszközzel önök, nem a Perzsák évente egyszer, hanem naponta és óránként rendeznék meg azt az ünnepélyes szertartást, amelyet ők „halál a bűnre” ünnepének neveztek, amikor mindenfajta kígyót és más vadállatot pusztítottak el. Egyébként ez a közmunka nem sértené a magánembert, és csak azért kellene, hogy hiányában pótolhassa a külföldit, akinek beengedése csak az egész ország nagy kárára lenne. Ha Hollandiában alkalmazható ez a szabály, még inkább bevezethető a mi királyságunkban, és kétségtelenül szép dolog lenne és nagyon hasznos az ipar számára és a buzgalom erősítésére. Amikor egy kézművesnek sok áruja van, és nem tudja olyan gyorsan eladni, mint ahogy arra kényszerülne, elviszi az első nagykereskedőhöz, aki megveszi súlyra vagy mértékre anélkül, hogy árcsökkentést kérne. Be kell vallani, hogy ez becsületesebb lenne, mint ahogy mi ezt tesszük. Mindenki, mint mi is az olcsóbbat keressük. A könyörület azt parancsolja, hogy ne akarjunk mások szerencsétlenségéből magunknak hasznot hajtani, úgy kell tennünk, mintha magunk lennénk a helyében. Nagyon kicsi kell, hogy végképp tönkretegyünk egy szegény embert. Az ő kínja megérdemel némi lojalitást; amennyiben aljasul megfosztották jogos jövedelmétől, egészen biztosan illegálisan fog dolgozni, amit nem tud úgy tenni, hogy ne sértse a közösséget, és gyakran önmagát. A jó és ismert kézművesek nagyon hasznosak egy országnak. Merném mondani, hogy szükségesek, és tiszteletre méltók. Ugyanakkor a hatóságnak nagy gondot kell fordítania arra, megadják nekik ezt a megbecsülést, meg is tartsák. Minden mesterségek közül, amint azt a nagy Hyppokratész mondta, egyszer az orvoslásról: „a művészet hosszú, az élet rövid, és megtapasztalni nehéz”. Bárki, aki a különböző és változó szakmákat figyeli, egyet érthet ezzel. A tudásizzadtságban születik. És a jó munka a szorgalomból születik. Bárki meg tud szerezni egy házat, egy örökséget egy lakást pénzért, és az tulajdonává válhat. De egy művészet (szakma) csak idővel. Ezért nem tudok eléggé csodálkozni azon, hogy, hogy milyen tévedés hozta létre annak a bullának a szövegét, amely megengedi, hogy ebben a királyságban egy bizonyos pénzösszegért bárki bármilyen mesterséget űzhessen (három vagy négy kivételével) anélkül, hogy mestermunkával bizonyított volna. És még inas sem volt!
Felségeteknek egyszer s mind meg kell szüntetni ezt a visszaélést, amely révén a tudatlanság, a lustaság, és a tanulás elhanyagolása együttesen érvényesül. Ha a pénz minden, mit ér a megszerzett tudás? Ki nem szeretne kis pénzért megvásárolni egy mesterséget, annyi éjszakázás és munka helyett? Tegyük hozzá, hogy az ilyen üllőn kovácsolt kontárok lejáratják nem csupán a helyet, ahol ez megtörtént, hanem a provinciát és az országot is. Gyakran megnevezik a szövetet és a manufaktúrát és annak helyét, ahol készítették. Az ország közönségének ez elsőrendű érdeke, mert jólétét érinti, hogy tisztességes árut vásárolhasson. Kevesebb lenne a veszteség és a veszély, ha a csalást látásra és érintésre meg lehetne állapítani, de általában csak a használatkor derül ki, mert mindig megtéveszt a forma és a külső megjelenés. De van egy másik, legalább ennyire nagy veszély: a csalódás világgá kürtölése lehetőséget nyújt a külföldieknek, akik minden tőlük telhetőt megtesznek a kezdéskor – kivéve a hanyagságot – de hitelessé válva ők lesznek az eredeti okai a mesterségek lerombolásának, és művelői tönkretételének egy adott országban. 
 
Így kerekedtek felül rajtunk a külföldiek. Így használták ki idővel a mi szabad gondolkodásmódunkat, a mi kárunkra. Így tudtak túljárni kárunkra az eszünkön. Így tudták maguk felé fordítani a forrásokat, amelyekből korábban mi húztuk a hasznot, és ha a mi közös kutunk köztisztviselői nem figyelnek fel erre, hamarosan víz nélkül maradunk. Ami még a vályúban maradt, az is fogyatkozik. Amikor az kiszárad, mások jó indulatára kényszerülünk támaszkodni, és kénytelenek leszünk szomjúságunkat gyakran mások fertőzött és poshadt vizéből oltani. Észnél vagyunk? Miközben csodálatos forrásokkal rendelkezünk, amelyekből csak ki kellene üríteni a szennyet és kitisztítani, ki kényszerít bennünket arra, hogy büdös és rothadó vizű tárolókból igyunk, amelyek gazdái csak akkor engedik meg nekünk a használatát, ha már nekik felesleges. És még akkor is fizetnünk kell a sarcot. Ha olcsóbban megkapom, miért kellene magamnak dolgozni? Ez a fajta magyarázat a hanyagság vagy a lustaság terméke?

:Ha kis pénzzel indulsz egy befektetésbe
:Mindig kevés pénzzel azt kiegészítve
:Amikor a szükség rávisz ilyen tettre 
:Az elköltött pénz már nem is oly csekélyke.

A társadalom számára ez rendkívül hátrányos: Ez ésszel is belátható, de példával is bizonyítani lehet. Ha el is feledkezünk a szólásról mely szerint „a rossz áru soha sem olcsó”, – és az ilyenek jórészt külföldről jönnek, – Túl a társadalom érdekén, hogy mindenkinek legyen törvényes munkája, és ne kényszerüljön törvényt szegni, mi annyit veszítünk, amennyit a külföldi nyer. Ha egymás között kötünk üzletet, más a helyzet: az egyik kéz kiürül, a másik megtelik; egy kicsit úgy, mint amikor a teli vázából megtöltjük az ürest.

Aki jó helyzetbe akarja hozni a mesterségeket és megtartani hírnevüket, annak soha nem szabad alárendeltségi viszony következtében csökkenteni a profitot. Kialszik a lámpa, ha túl sok olajt öntenek bele. A fa gyökerét is táplálás helyett befojtja a túl sok víz. A kézművesek között járja a mondás, hogy nincs rosszabb jótékonyság, mint az álláspénz, amely főként ilyen esetekben fordul elő. Egyébként, semmi nem készteti jobban lázadásra az embereket, mint ez a túlkapás, amely gyakran sokkal félelmetesebb, mint a túlságosan jó mód, ami szintén lehet felkelések okozója. A bölcs politikának meg kell találni az eszközöket, hogy helyes és visszafogott módon egyensúlyozzon a túl kevés és a túl sok között, amikor sem hiány sem túltermelés nincs. A természetet kell utánoznia, ahol soha nincs hiány semmiből, ami szükséges, és felesleges többlet sincs. Megrendelés nélkül a kézműves szenved, és éhen hal; a túltermelés megakadályozza, hogy jövedelemhez jusson, ami bosszúságot okoz, és gyakran kétségbeesést. Mindent figyelembe véve egyetlen mód van ennek a nehézségnek a kiküszöbölésére: az, hogy az ország lássa el önmagát. A testnek megvannak a testrészei a feladataik ellátására, az államoknak pedig megvannak az emberei, a különböző szükségletek kielégítésére, de arra is kell alkalmazni őket!

A körülöttünk lévő országok megtaníthatják velünk ennek a fontos elvnek a gyakorlatát. Ne beszéljünk most Németországról és Svájcról, és vegyük példának Angliát, amely közelebbi szomszédunk, annál is inkább, mivel hálásak lehetnek nekünk iparukért mindenféle mesterségben. Amióta különböző mesterségeket meghonosítottak náluk, nem volt többé szükségük külföldi késztermékre, nagyon szigorúan kézben tartják minden külföldi termék behozatalát, és mindent, amit felfedeznek, elkoboznak, a felelősöket pedig súlyos pénzbírsággal büntetik. Ismertem egy Rouen-i honfitársunkat Londonban, aki megpróbált keresni egy kis pénzt a rőfös üzletben olyan termékekkel, amelyeket ellenőrizetlenül vitt be (Franciaországban nagyon nagyra értékelt hazai készítésűek voltak), és ezért két éven belül hússzor börtönözték be, végül abba kellett hagynia az üzletet, sőt Angliát is el kellett hagynia. Ilyesmi nem sikerülhet Angliában, ott kézben tartják a gyeplőt. Vannak ellenőreik, akikre rá van bízva az ilyen esetek felkutatása, akiknek az éberségét nagyon nehéz, vagy inkább lehetetlen kijátszani. Itt most flamandjainkról sem szólnék, akik annyira ügyesek, hogy semmit sem hagynak az ország szülötteinek, amelybe betették a lábukat. Vajon, miféle üzlet lenne lehetséges saját otthonukban?

Ez így helyes. Ez a természetes méltányosság. Mindenkinek joga van saját földjét értékesebbé tenni. Gyümölcseinek különbözni kell azon fügefákétól, amelyeket hegyi szakadékokba ültettek, és csak a vándormadarak élvezik a termésüket. Minthogy kézzel kell leszedni, a gyümölcs az ő tulajdonuk. Az örökösödési jog védelmében. Nagy apostolunk azt kívánja, hogy tegyünk jót mindenkivel, de főként az azonos hitűekkel. Ebből tanulhatjuk, hogy magának az irgalmasságnak is, amely az isteni erény rávetülése a teremtményeire fokozatai vannak; vagyis egyetemesnek kell lennie, de a mi vonzódásunknak elsősorban saját polgártársainkra kell irányulnia, a közös vértestvérség jogán. Aki megkérdezné a vadakat, ők is azt mondanák, hogy a természet, amely minden földdarabhoz lakókat adva egyúttal elsősorban az ő használatukra szánta minden elemének, és minden termékének jogát is.
 
Ezért kezdem legyőzni magamban a sértettséget, amiatt, hogy a mi embereinket annyira negligálták Hollandiában és Angliában, hogy még saját költségükre sem voltak hajlandók alkalmazni őket bármennyire is jó kézművesek voltak, pedig csak szerették volna megtanulni a nyelvüket. Állítom, hogy ezeknek az embereknek nem lehet a szemére vetni semmiféle természetes lustaságot vagy bármiféle gyengeséget, ami megtalálható nemzetünk körében, ők a legmunkásabbak, akik egy nyilvános ediktummal és politikai egyetértéssel legalább annyira értékelhetők otthon, mint minden más kormányzat részéről.

Királyságunk városi közül Lyont ismerem úgy, mint ahol nagyjából ez a gyakorlat. Mert nincs megengedve azoknak, akik bazárt tartanak fenn, hogy alkalmazzanak vagy alkalmaztassanak városon kívülieket a város kárára, ha van munkanélküliség. Még azt is megtudtam, hogy a külföldieket a céhek arra kényszerítik, hogy háromhavi tartózkodás után hagyják el a várost, és csak újabb három hónap múlva jöhetnek vissza. Addig az újabb jelentkezők foglalják el a helyüket. Ésszerűnek tűnik, hogy minden város legyen képes adni valami többletet szülötteinek, hogy jót tegyen velük. Azt mondanám, hogy rendelkeznie kell azzal a privilégiummal, hogy őket juttassa munkához mindenki más előtt, mert a várost terheli a felelősség és a költség akár természeti katasztrófa, akár véletlenszerűen kialakult rászorultság esetén. Tegyük hozzá, hogy egyszerre öröm és dicsőség élvezni annak a hasznát, hogy tudós szellemeket táplált, mint anya a keblén a gyermekét, és az általa formált ügyes kezekből származó különböző jól formált termékekkel gyönyört, szolgáltatást és profitot nyert. Ki vonja kétségbe, hogy Jean de Montréal , atyáink idején dicsőséget hozott Nürnberg városára sasával és szúnyogával? Mint valaha Architas Tarente  a galambjával? És szürakuszai Archimédész   csodálatos gépezeteivel?

Nem ismerek semmi nagyobb dolgot a világon, min a tehetséget. A nagy szellem semmihez sem hasonlítható. De nem lehet felismerni, ha nem nyilvánul meg. Ha nem hagy nyomot, fel sem ismerhető. Ám a gyermekek valamiféle nyomot megőriznek igazi apáikból. Mert látva Minerva sisakját, tudjuk, hogy Phidias  készítette. Mer pontosan olyan volt, mint az övé. Mert a legtökéletesebb akarta alkotni. Bár az ilyen emberek féltékenyek a műveikre, nagy ajándék a közösségnek (és ha tisztelik és megbecsülik) segíti őket az elmélkedésben. És az elmélkedésből minden olyan cselekvésre, amely számára hasznos, és megbecsülést hoz.

Nagyon sok dolog van, amit csak a használatért használnak. És kétségtelen, hogy nap, mint nap feltételezzük valamilyen új dologról, hogy jó és hasznos. Ezért mindent keresünk, amiről feltételezzük, hogy hasznos. Ami a természetben van, nem mutatkozik és tárul fel magától egyszerre. Éppen ezért a kulcsot sem tartja mindenki a tenyerében. Idő kell ahhoz, hogy gyakorlat segítségével (amely az összehasonlítások sokirányú, és óriási halmaza), eljuthassunk az addig megfejthetetlennek tűnő dolgok megismeréséhez. Miután megismertük, átalakíthatjuk valamire, ami hasznosítható. Így az egyes dolgok listába vételétől eljuthatunk az egyetemes értékű ismeretekig. Egyébként, az emberi szellem nem olyan, mint egy hajó, amit csupán meg kell rakni. Inkább fel kell forrósítani olyan anyaggal, amely kiváltja az újítás motívumát, és minden dolgok megismerésének a vágyát. Bevallom, hogy senki (legyen bármilyen ügyes) nem képes önmagától, és saját erejével rátalálni a spekulatív művészetek nagy részére. Annál is kevésbé, mert egymáshoz kapcsolódnak, és ha a megelőző láncszem hiányzik, nem lehet következtetést levonni. De tudásunkat javítani, tökéletesíteni képes egy szolid elme amennyiben gondolkodik és dolgozik. Bizonyára soha nem tudja azt a célt elérni, amelyet önmaga elé kitűz, hisz semmilyen találmány nem tökéletes elsőre. És az is igaz, hogy tovább dolgozva a művön addig elfedett dolgok mutatkoznak meg. Nem lehet alkalmazni rá Ladas nevű futó epigrammáját:

:Amikor pályája végéhez érkezett
:A végső akadály bírója csengetett
:Fején érezhette a babérkoszorút.

De ugyanakkor lépésről lépésre közeledhet a céljához, és boldog lehet kutatási eredményeitől. Még az sem számít, ha z korábban, vagy később következik be. A fontos az, hogy eljusson idáig. Azt mondják, hogy az elefántok tíz évig hordozzák magzatukat. Ám azután elefántot szülnek. Az oroszlán kölyke kicsi, de akkor is oroszlán. Ahogy a csillagok sem szívják fel az összes illatot, az emberi szellem sem tudja befogadni az összes tudományt. Szokratész tett említést azokról (és joggal), akik szorgalmasan próbálkoznak megtanulni minden hasznos művészetet otthon vagy más országokban, és így képeseknek tartotta őket nem csupán családjuk, de egy egész tartomány felvirágoztatására. De nem is akarta, hogy a tudományos kíváncsiság túlmenjen azon, ami hasznos. Visszatartva így a szellemet (amely nagyon gyakran szárnycsapásokkal elrepül) a saját helyén mintegy kötéllel.  Szerintem ezt ugyanazzal a szándékkal tette, mint a lakedómiaiak, akik apáról fiúra adták a tanácsot, hogy Spártát díszítsék, ami örökségük és kötelességük volt.
 
Igaz, hogy óriási örömet okoz az, hogy az ember hasznos az országnak, tisztességes a barátaival, kellemes uralkodójának valami nagy és ritka inkább aktív, mint kontemplatív minőség következtében. Valójában a legnagyobb öröm, ha az ember úgy érezheti, hogy hasznos a hazájának, barátai megbecsülik, uralkodója kedveli valami az elmélkedésnél aktívabb nagy és ritka minőségért. Az igazi nagy szellem tetszik önmagának, önmagából táplálkozik, dicsőségnek érzi, ha szabadon továbbadhatja fényét, mint egy új nap, amelynek sugaraiból mások is részesednek. Ezek az igazi férfiak, akik többet teljesítenek tudásban, a szép és hasznos művészetekben, mint a többiek, mivel a művészetek a legfőbb megkülönböztető jegyek az ember és az állat között. Ebben a királyságban több a szép, nagy, és erős szellem, mint másutt. Csak fel kell fedezni a szőlőt a gazos bozótban. Tehetségük kényszerből eltemetve marad a földben. Ha Felségetek rájuk vetítik fényüket, kiemelik őket a föld mélyéből (ahol sokan el vannak dugva a sötétségben), mint ahogy a Nap a fényével, önök is elárasztják őket kellemes és termékeny esővel. Mint amikor a mezőre hulló eső kicsíráztatja a magokat és megteremti a legszebb termés feltételét. Nem annyira Nagy Sándor alatt, mint inkább uralkodás által születtek meg a legnagyobb tehetségek, akinek a neve és művei oly sokáig virágoztatták Görögországot, és tartották fenn hírnevét. Az uralkodó kedvessége, segítő keze és jósága idézte elő a művészetek virágzását, és táplálta, mint a langyos meleg a virágokat és a gyümölcsöket. A jó uralkodóknak szeretni kell a tehetségeket (akik mindig haldokolnak elnyomóik irigysége, fösvénysége esetén). A nagy Tamerlán  hódításainak legnagyobb haszna az volt, hogy rengeteg jó kézművest és intelligens embert képeztetett ki országaiban., akik segítségével gazdaggá és naggyá és megszépítette városát, Szamarkandot. Amint a napfénynek kitett testek részben felfogják, részben visszaverik, részben átengedi és továbbítják a fényt, a tehetséges és iparűző emberek megkapva a kivételes helyzetet és uralkodójuk jótéteményét, felragyogtatják bőkezűségét, így erényére több fény vetül, több ragyogás és nagyobb hírnév. Felségetek óvakodjanak attól, hogy a szép tetteket csupán a jó lelkiismerettel jutalmazzák. Valójában ez a bér is tekintélyes. Önmagában is kielégítő és önbecsülést ad. De az ember, mégis csak ember. Így előbb-útóbb már nem szeretnek jól dolgozni, ha nem kapnak más jutalmat, mint a dicséretet. A gyanta illatát kellemes belehelni, illatos, összehasonlíthatatlan: de ehhez szükség van a Nap sugarára.

Bátor, talpraesett emberekkel kell dolgozni az önök királyságában olyan ellenszolgáltatást nyújtva mesterségük értékének elismeréseként, amellyel maguk gazdálkodnak. Egyébként csiszolatlan gyémántok maradnak, vagy, jobban mondva olyanok, mintha nem is lennének. Vékába van zárva a fényük, tehetségük elásva a földben. Tehetségek többféleképpen bontakozhatnak ki, és láthatót alkotni. Csillagok ezek, amelyek beragyogják a sötétséget. De a legjobb és legmegfoghatóbb megnyilatkozás a cselekvés. És a cselekvéshez alkalom is kell: ez az, ami kiváltja. Az uralkodó kötelessége, hogy megteremtse és biztosítsa az alkalmat; ez bátorítsa őket. Szürakusza ostroma nélkül megtudtuk volna-e, milyen messzire jutott ennek a százkarú és százkezű Biaré-nek a művészete, akit Archimédésznek hívnak? Ezt az igazságot nem tudom magamban tartani, kitör belőlem. Legyenek olyan kegyesek, hogy kimondhassam: valaha úgy látták, hogy a szellem ér valamit, de most semmibe sem veszik. Pedig, ami egyedül isteni ezen a világon, azt ezrelékére becsülik, mint a föld legrondább hányadékát. Ez a korunk bűne, javítsák ki cselekvő erényük által, és ha csodát akarnak művelni korunkban alattvalóik javára és saját becsületükért, ami a legfontosabb, adjanak egy határozott lökést azoknak a szellemeknek, akikről beszélek, és akik helyét a külföldiek foglalják el. Egy váza sem tud befogadni egyszerre két testet. Az egyiknek engednie kell. Amint a levegő is távozik, ha beleöntjük a likőrt. Ezt meg tudják tenni. A kezükben van az eszköz. A parancs joga magához vonzza az engedelmesség kötelezettségét is. Sokat nyernek önök, ha ezek a szellemek szabadok és önállóak lesznek. Meg fogják látni, hogy a Nap fénye szebb, kellemesebb, finomabb, és mindent összevéve hasznosabb, mint a Holdé; mert ez utóbbi csak frissít, az előbbi termékenyít, életet ad, táplál. Könnyen el tudnák indítani alattvalóik között a versenyt és a jó minőségre törekvést, ami nélkül a cselekvésnek nincs lendülete, ahogy a hajó is csak vesztegel a tengeren, ha vitorláit nem dagasztja a szél. Ezt jól megértették a régi törvényhozók, amikor a törvényesítették a polgárok közötti irigységet. Hisz nem csak a költészetben igaz, mint az isteni Patón mondta, hogy aki megszerette és imádja a múzsák inspirációját, és felmutat szorgalommal és sok munkával megírt kiváló műveket, irigylésre méltó; igaz a művészetekben is, ahol a hév és a győzelem, meg felülmúlás vágya legyőzhetetlen, ami hozzáadódik az fődíj megszerzésének a hajtóerejéhez.

A hollandok ismereteim szerint már huszonöt vagy harminc éve megétették, és a legkülönbözőbb módon bizonyították, hogy a szükség sok gondolatot és találmányt inspirál, és hasznosítani tudják mind a két általam kifejtett pontot. Nagy tettek esetén szükséges, hogy a köz keze segítse a magánszemély kezét, mihelyt egy szorgalmas és okos emberként megismert személy bizonyítani akar valami hasznos ipar létrehozásával, és valami megfelelő területet kér ehhez az államtól, és ezt meg is kapja, mielőtt még el nem megy a kedve a vállalkozás létrehozásától; és kapjon ésszerű privilégiumokat, hogy biztosítva legyen találmánya hasznáról, és ne kelljen csalódnia a közhatalom szavahihetőségében. Ne csodálkozzunk, hogy az ipar jobban fejlődik náluk, mint nálunk, mert a legjobb szellemek, a leginkább mind javaik, mind vagyonukat tekintve legjobban beilleszkedett emberek számára dicsőség, ha profitot hoznak létre, mert kitaláltak valami remek és hasznos eljárást, amelynek segítségével könnyebben lehet a szükséges termékeket előállítani, és főként gyorsabban piacra vinni. Nagy hasznot húznak ebből, mivel az feltalált új hasznos gépek és mechanikai eszközök nagyon megkönnyítik a dolgozó emberek munkáját, következésképpen csökkentik a termelési költséget, ami lehetővé teszi, hogy a termékbőség mellett és a kézművesek szorgalmával szemben, alacsony áron ajánlják nálunk áruikat. Tegyük hozzá, hogy mivel most ők szállítanak nekünk, jobban törekednek arra, hogy sokat, mint arra, hogy jót termeljenek, és ügyességüket arra is felhasználják, hogy akár hamisítva is sikeresen el tudják adni árujukat.
A népeknek nem csak a szokásaik, hanem a törvényeik is változnak, a kornak magfelelően. Solón ezért kérte meg az athéniakat, hogy csak száz évig tartsák meg az ő törvényeit, ami arra figyelmeztet, hogy nem kell örök törvényeket hozni, de nem is szabad őket változtatni egyik napról a másikra. Az emberi dolgoknál ez természetes, mint a testnél is, amely folyamatosan közeledik a szakadék felé a jó állapotból a rossz, a rosszból a rosszabba, a betegség lassanként átjárja, észrevétlenül erősödik egészen addig (ha ismételt purgálásokkal nem tisztítják ki), míg teljesen mogorvává válik. Ugyanígy az államérdek sem változatlan, mint az orvoslásé sem. Az új betegségekhez új gyógyszerek kellenek. A kapitány is változtatja a vitorlák helyzetét még akkor is, ha már ismert kikötőbe akar jutni hajójával. A kormány szempontjai változnak és a tanácsok is mások ma, mások holnap, ahogy a szükség kívánja. Valaha Franciaországunk is munka nélkül boldogan élt a felhalmozott külföldi javakból, de ez a múlté. Most, hogy változtak az erkölcsök, minden ügyességet be kell vetni, hogy pénz jöjjön be…

A fő szabály az állam és a polgárok megőrzése; a nép java a törvények törvénye. Amikor diktátort teremtettek Rómában, az egyetemes parancs az volt, hogy a köztársaságnak semmiben nem árthat. Az is alapelv volt, hogy fontosabb megőrizni egy polgárt, mint megölni száz ellenséget. Ezért a legnagyobb és legmegbecsülendőbb jutalom volt a részvétel a szenátusban, hely a színházban, megbecsülés mindenhol, mentesség minden adó és járadék alól, nem csupán az ő számára, de szerelme, apja, és atyai nagyapja számára is. És ez így van jól: aki segíti tanács vagy más tett formában a közhatalmat, méltó a tisztességre és a jutalomra. A művészetek táplálják az embereket, a megbecsülés táplálja a művészeteket. Hogy az állam számára semmi sem olyan előnyös, mint sokfajta tevékenységük, semmi sem kellemesebb, mint tudásuk változatossága, tiszteletre méltóbb, mint áradó sokféleségük, úgy gondolom, ezt senki nem vonhatja kétségbe. Bárkit könnyű lenne erről meggyőzni, annyira evidens.
        Írva van, hogy Kátó miután megkapta a megbízatást Karthágó lerombolására Apius Claudius  véleménye ellenére, aki úgy érvelt, hogy a munka hasznosabb, mint a pihenés, a szenátusba jövet a tógájába rejtve hozott afrikai fügéket, és kiborította azokat a térre; és amikor a szenátorok elcsodálkoztak a szép, nagy és friss gyümölcsök láttán így szólt: „A föld, amelyen ezek teremnek, csak három nap hajózásra van Rómától.” Ha meg kellene győznöm Felségeteket, azoknak a művészeteknek a megőrzéséről, amelyekre leginkább szükségünk van, én az ellenkezőjét tenném: szemük elé tárnám a gazdag és hasznos termékeket, amelyeket ezek a művészetek alkotnak az év minden szakában, nyáron és télen és azt mondanám, hogy ezek az önök kertjének gyümölcsei. Nézzék mennyire virágzóak és jól gondozottak; ítéljék meg, hogy a fák, amelyek ezeket termik, megérdemlik-e a gondozást. Ezek nem olyan fák, amelyek néhány évig sok gyümölcsöt teremnek, majd sokáig semmit. Ezek a fák mindig megújulnak és mindig termékenyek. Több dolog parancsolja, hogy gondoskodjanak róluk: elsősorban az, hogy az önök földjére születtek, nem betelepítettek, és nem is máshonnan hozták, miközben idegen földön is gyökeret vertek, és ott is gyümölcsöznek. Mit fognak csinálni saját földjükön és égboltjuk alatt? Csepegtessék rájuk kegyes jóindulatukat, mint ahogy az ég finoman permetezi esőjének cseppjeit a kertek kakukkfüvére éppen úgy, mint a hajlott szőlővesszőkre vagy a magasra törő lucfenyőkre. De ha önök más boldogságot találnak, mint ezeket virágozni és teremni lássák, tagadhatatlanul ember dolog lesz. Csakhogy a szükség, amelyet mindenütt, minden ember, mindig és minden korban érez, irántuk, arra késztet bennünket, hogy szeressük őket, hogy kedveskedjünk nekik, és ápoljuk gondosan. Ezt sugallja az észszerűség, ezt tanítja a szükség, ezt írja elő a természet önöknek. Mert a következmény az önök államának szétesése lesz, ha a gyümölcsök, amelyek fenntartják, csökkennek, férgesednek és elpusztulnak.

Vannak kicsinynek tűnő dolgok, amelyeket, ha elhanyagolnak, súlyos következményekkel járhatnak, sok kellemetlenséget okozhatnak egy országnak, néha elgyengítését és teljes elszegényítését. Gondoljanak róluk, amit akarnak, de a művészetek kétségtelenül a mész és a cement szerepét töltik be a társadalomban, ők fogják össze a társadalom épületének természetszerűen különböző részeit, amely e nélkül az eszköz nélkül nem lenne tartós és szilárd. Az igazságszolgáltatás úgy terjed ki mindenkire, mint az életet hordozó vér, amely elágazik patakokként a vénákban és artériákban; nem lehet sérteni egy ponton sem, hogy az egész ne szenvedje meg. Mind az emberiség részeit képezik, és össze vannak kötve egy közös lánccal, amely sok vékony láncocskák révén egyik a másikba kapcsolódik, amelynek az egyik vége talán egy mindenek felett szuverén kormányzó kezében van. Az aranylánc ez, amelyről szólva Jupiter azzal dicsekedett, hogy hatalmánál fogva, ha akarja, az eget, a földet és a tengereket is magához tudja vonni. Ezekkel a lélekkel bíró számtalan funkciójú kötődések segítségével tudnak a népek egymáshoz kapcsolódni. A filozófus politikusok mondják, hogy a közhivatal nem más, mint erény vezérelte tevékenység, amely felé minden egyéni cselekvésnek irányulnia kell, ahogy a vízimalom kerekének lapátjai a tengely felé, a források a folyók felé, a folyók a tenger felé. A mechanikus tevékenységek is ipari műveletek révén a közösséget szolgálják, amit rájuk bízták, és aminél megmaradtak, és teszik ezt a közhivatalok fennhatósága alatt, amelyek eljuttatják őket munkájuk befejezéséig éppen úgy, ahogy egy épület építése során ezt az építész teszi a kézi munkások feladat szerinti beosztásával a felettük gyakorolt joga alapján.

Úgy gondolom, hogy a korábbiakban tudattam Felségetekkel, mennyire szükséges, számtalan, meggondolásból, hogy a királyság embereinek adjanak munkát, és hogy mennyire hasznos nekik biztosítani művészetük gyakorlásának lehetőségét. És hogy mennyire fontos ennek érdekében a külföldi áruk behozatalának a tilalma… Ne higgyék Felségetek, hogy a manipulált külföldi áruk behozásának megakadályozása csökkentené Felségetek adó és vámbevételükből származó bevételüket. Ezer másik eszköz van, hogy ne ebben legyenek érdekeltek, anélkül hogy a népet kizsákmányolnák akár a kereskedelem, akár a termék vonatkozásában. Egyébként, alattvalóik gazdagsága az önök gazdagsága is, és nem a külföldieké. Gondoljanak erre, és helyeselni fognak minden kidolgozott javaslatunkat, amelynek elfogadását kívánjuk önöktől.

Szilárdan hiszem, hogy Felségetek önmaguktól is hajlanak minden szép, nagy és dicső vállalkozás támogatására. Ha most azzal szeretnék hazám szolgálatában minden lehetséges újítással és ötlettel előállni, ami képes vonzani, csábítani és serkenteni a nagylelkű embereket, és erőteljes meggyőzéssel elérni beleegyezésüket egy nagy jelentőségű beruházáshoz, bizonyos, hogy nem kímélném az erőfeszítéseimet. Minden, amit mondani tudok az, hogy a költő Homérosz Agamemnont népei pásztorának nevezte, ahogy a jó pásztor köteles gondozni a nyáját, beleértve a kost, a bárányt és az anyját, úgy kell gondoskodni a jó uralkodónak alattvalói jólétéről és biztonságáról, akár nagyok, akár kicsik. Könyörgök, imitálják ebben a vonatkozásban az istenséget, aki létet és életet biztosít kicsiknek és nagyoknak egyaránt, aki csodálatosan alkotta meg a pici méh mellé a hatalmas sast, éppen úgy megalkotta az elefántot, mint, a hangyát, amelyeknek, bármilyenek is lettek, ellátta őket az élethez szükséges csodálatosan kidolgozott összes szervükkel éppen úgy, mint a föld leghatalmasabb és legcsodálatosabb állatait. Esdekelve kérjük minden jókívánságunkkal együtt alázatos szolgáikként, hogy tekintélyüket és királyi erejüket bontakoztassák ki egy olyan dolog érdekében, amelynél az erény, a becsület és a hasznosság összekapcsolódik. Még ha nehézségekbe ütköznének is, – amit nem tartok valószínűnek – az ne akadályozza meg önöket abban, hogy bátran támogassák ezt a művet, mert itt egyértelműen ennek a birodalomnak a dicsőségéről, a nagyságáról és a jólétéről van szó mind a jelenét, mind a jövőjét tekintve.
Minden híres személyiség, akik példáink lehetnek, tudtak volna élni önmagukért is, anélkül, hogy a többiekért is dolgoztak volna, de valahogy lelkükhöz kapcsolódott a jövő parancsa, amely arra késztette őket, hogy magukévá tegyék a közösség gondjait és elfogadják a vele járó fáradozást. Más szóval, ha elfogadták volna, hogy hírnevük az életükkel együtt befejeződjék, akartak volna oly sokat szenvedni? A nagy lelkek elsősorban a halhatatlanságért küzdöttek. Az égi lángok az égbe nyúlnak, a fénysugarak egyesülni akarnak a nappal, a földi élet csatornái visszakívánkoznak a forrásukhoz, az isteni atomok pedig csatlakozni óhajtanak az egységhez. Amit mi feltételezünk, és felfogunk a szellemről, ahhoz kapcsolódik, hogy valamiféleképpen hozzánk tartozik utódaink világa, és ez úgy irányít bennünket, hogy egyszerre próbáljuk saját boldogságunkat és a jövőt szolgálni. Így, szellemünk nem tudom hogyan, valahogy lábujjhegyre áll, és a jövőt kutatja, és bár távolról, de valamiképp előre felméri a következményét óvatos tettei hasznos és megelégedést kiváltó hatását, és előre megérzi, miközben tudja, hogy az élet, amelyet artériáink biztosítanak, nem a legjobb életünk, hanem a dicsőség, amely azt fenn tudja tartani halhatatlanul századokon keresztül.

Egyébként sincsenek a világon olyan emberi lények, akiknek jobb természete lenne, mint azoké, akik úgy gondolják, hogy végzetük szerint arra születtek, és az adatott nekik, hogy szolgálják, segítsék, és védjék a többieket. És a megbecsülés, ami ebből következik, nem árnyék, hanem valami szilárd, és tovább él, ami kiváltja az emberekből a kollektív dicsértet, amely szájról szájra terjed, és isteni gyönyörként sokszorozva visszhangzik az erény halhatatlan bizonyságaként. Még a pogányok is, akiknek van némi fogalmuk az igazi jóról, és az igazi becsületről, hogy van az égben egy bizonyos hely, amely befogadja azokat a halottakat, aki életük folyamán segítették és erősítették hazájukat. Ennek a megítélésnek az alapján a mi kétségbevonhatatlan igazságunk szerint, amit maga a hitünk igazol, mindannyiunk kötelessége minden képességünket felhasználni, hogy megérdemeljük megbecsülését azoknak, akikkel élünk, és azokét is, akik túlélnek bennünket. Valahogy így tudnak önök, saját szemszögükből nézve eljutni a legjobban és leghamarabb a dicsőséghez, hogy oly dolgot tesznek, amelyben sokak részesednek, a királyságban és kívüle; imitálva azt a szép csillagot, amit Napnak nevezünk, amely nem csupán azt a félgömböt világítja meg, amelyet lát, de annak is nagy részét, amit csak részben pillanthat meg.
 
Ez a hatalmas természetes ösztön, ami bennünket az önök javának szolgálatára késztet, hozzátartozóink szeretete és mindazoké, akik tőlünk függenek, sürgeti önöket erre a tettre. Ugyanakkor várja önöktől az isteni mélységű szónoklatot, amely mindenre kiterjedve a legjobb eszköz lehetne annak érdekében, hogy felöleljen minden tisztséget és együttérzésből következő intézkedést. Egyetlen tollvonással gyakorolnák királyi erényeiket, hogy szeressék, csodálják önöket életükben és halálukat követően is. Semmilyen más lélek ne dobogjon a vénáikban, semmilyen más tűz ne hatoljon a csontjaikba, mint ez az egyetlen érzelem, ami nem más, mint az isteni szerelem: a keresztényi jótékonyság! Vajon az a megelégedés, amelyet a halandó és közönséges dicsőség, amely oly gyakran követi a munka gyönyörét, eltérítené-e önöket attól, hogy idejük és fáradozásuk révén megszerezzék a halhatatlan és összehasonlíthatatlan tisztelet? Keresztény Felségetek, bátorság! Fejezzék be napjainkban ezt a kiváló művet uralkodásuk emlékeként! Nagy alkalom ez az önök számára, hogy neki fogjanak; ez az önök munkaterülete, és következésképpen minden gyümölcse. Ebben a hatalmas, szép és népes királyságban érvényesíteni tudják akaratukat, hogy hatalmat képviseljenek. Képesek lesznek gondolataikat tettekre változtatni.


Motchrestien-Németh⏎
⏎
== Jegyzetek ==
<references/>